Alekszandr Nyikolajevics Taraszov
Oroszországban a Föderatív Biztonsági Szolgálat ismét politikai provokációs pereket kreál a "baloldali terrorizmus" ellen. A szerző a meggründolt ügyek történetébe beágyazva leplezi le e perek jogi és politikai hamisságát, illetve politikai funkcióját. A vizsgálat története a sztálinista hagyományba éppen úgy illeszkedik, mint az azt megelőző cári titkosszolgálat örökségébe.
I. A “Szokolov-ügy”
Nem csupán az egyszerű polgár, de a politika iránt (akár hivatásszerűen) érdeklődő emberek többsége is úgy véli, hogy kellőképpen tájékozott a média által “baloldali terrorizmusnak” titulált jelenségről a posztszovjet Oroszországban. Persze: mindenki olvasott és hallott II. Miklós cár emlékművének felrobbantásáról, sőt sokan emlékeznek arra, hogy az emlékműnél kétszer is robbantottak. Nagy visszhangot keltett I. Péter cár szobrának (alias Kolumbusz*) aláaknázása is. És mennyit beszélt és írt a média az FBSZ (Föderatív Biztonsági Szolgálat) fogadótermében végrehajtott robbantásról (sokan emlékeznek, hogy a fogadóteremben is kétszer robbantottak, pontosan úgy, mint II. Miklós szobra esetében). Végül pedig a televízió valamennyi csatornája leadta bizonyos “baloldali terroristák” letartóztatását, majd bírósági tárgyalásukat. Következésképpen országunkban sokan meg vannak győződve arról, hogy elegendő információval rendelkeznek erről a bizonyos “baloldali terrorizmusról”, és ezért el sem gondolkoznak azon, vajon megfelel-e a valóságnak a hatalom és az általa ellenőrzött média által kreált kép. Egyébként egy átlagos, liberális beállítottságú olvasó szükségét sem érzi, hogy kételkedjen: valóban, robbantások voltak, baloldali terroristák világszerte léteznek (azaz miért lennénk mi rosszabbak?), a Népakaratról (Narodnaja volja) és a harci eszerekről mindenki tanult még az iskolában.
Ám a hazai különleges szolgálatok által ebben a történetben alkalmazott módszerek igencsak ijesztőek. Riadót kell fújni.
Tulajdonképpen az egész posztszovjet ifjúsági “baloldali terrorizmus” négy fő “ügyből” áll:
– “Szokolov-ügy” (a Vaganykovói temetőben végrehajtott robbantás ügye);
– a “krasznodari ügy” (a Krasznodari terület akkori kormányzója, Nyikolaj Kondratyenko ellen állítólag készülődő merénylet ügye);
– a “Forradalmi Katonai Tanács (FKT) ügye” (a II. Miklós-emlékmű robbantásának, az I. Péter-emlékmű aláaknázásának ügye stb.);
– az “Új Forradalmi Alternatíva (ÚFA) ügye” (az FBSZ fogadótermében végrehajtott robbantás stb.) – kiemelve közülük azon letartóztatott fiatal “balosok” egyes ügyeit, akik nem kívántak együttműködni a vizsgálat során, és ezért büntetés gyanánt általános bűnvádi cikkelyek alapján lettek elítélve.
Az ügyek egyike sem hasonlít a másikra, és mindegyik megérdemli, hogy külön tanulmányozzuk és leírjuk. Mindegyik soron következő ügy bonyolultabb az előzőnél, és megmutatja, hogy a különleges szolgálatok okultak a saját hibáikból és kudarcaikból, ugyanakkor egyre erősítették provokatív vonalukat, kezdve a szimpla ellenőrzéstől és a robbantással szembeni engedékenységtől a “Szokolov-ügyben”, egészen olyan bonyolult tevékenységekig bezárólag, mint amilyen a felfogadott álterrorista csoport létrehozása (az “FKT-ügy”) vagy egy nem létező földalatti szervezet kitalálása (“ÚFA-ügy”).
A különböző ügyek során a jövőre gondolva bejárattak különféle olyan “operatív munkamódszereket”, mint a gyanúsított védője eltávolításának kísérlete oly módon, hogy ugyanezen ügy tanújává változtassák (később ezt alkalmazták a “Guszinszkij-ügyben”); provokátorok beépítése létező ellenzéki szervezetbe (később alkalmazva a “Limonov-ügyben”); szimpla köztörvényes ügyek mesterséges kiötlése a “nehezen kezelhetők” ellen (alkalmazva Szergej Dorenko ellen). És így tovább.
Valamennyi fenti ügy következményei is különböznek egymástól. A “Szokolov-ügy” csak elősegítette az FBSZ diszkreditálását, a “krasznodari ügy” következményei nem értékelhetők ilyen egyértelműen: egyrészt az ügy megbukott a bíróságon, és szintén csapást mért az FBSZ hírnevére, másrészt ezen ügy során hosszú időre megfélemlítették és demoralizálták egész Kubán anarchistáit és antifasisztáit; N. Kondratyenko, a helyi kormányzó az általa ellenőrzött média segítségével a térségben az “anarcho-cionista terror áldozatának” hírnevére tett szert, az orosz anarchista társaság pedig kettészakadt. Az “ÚFA-ügy” következményei még súlyosabbak: ezen ügy vizsgálata során az FBSZ egyedülálló adatokat gyűjtött sok “balos” fiatalról, és sikeresen felfújta a “baloldali terrorizmus” mítoszát. A legsúlyosabbak az “FKT-ügy” következményei: az FKT felbérelt terroristaszervezet, mely megszervezte a Népi Küldöttek Tanácsa nevű újság kiadását, amelynek lapjain a Szovjetunió restaurálásának céljából szervezett “partizánháború” fantazmagóriáját propagálták, bizonyos számú követőre talált és elérte, hogy Ukrajnában kiadják “testvérlapját”, mely partizánháborúba szólít a Fekete-tenger melléki Szovjet Köztársaság létrehozása céljából. Így kezdődött az “ukrán ügy” (avagy “odesszai”, avagy “nyikolajevszki”). Pár törzstagra, néhány statisztára szert téve megvalósítottak egy sor “kisajátítást”. Az ügy során összesen 11 embert tartóztattak le (orosz, ukrán és a Dnyeszter-mellék polgárait); közülük tízet elítéltek “Ukrajna alkotmányos rendje megdöntésének kísérletéért”, “terrorizmusért”, “banditizmusért”, “rendőrségi munkatársak élete elleni merényletért” és egyéb cikkelyek alapján. A letartóztatottak egyike, Szergej Bergyugin nem érte meg a bírósági tárgyalást, vallatás közben meghalt (ezt szakértők ismerték el). Általában véve is, az “ukrán ügyben” letartóztatottak mindegyikét kegyetlen kínzásnak vetették alá (például az egyiküknek a másodiktól a kilencedikig valamennyi bordája eltörött, másikuk szemét vesztette), ezt nem sikerült eltitkolni, és végül az Amnesty International, Ramsy Clark, az USA volt legfőbb ügyésze és az ENSZ kínzásokkal foglalkozó bizottsága elé került az ügy. Jelen cikk megírásának idején az “ukrán ügy” még nem zárult le: előttünk áll a semmítőszék ülése…
A “Szokolov-ügy”, melynek ezt a cikket szentelem, volt az első, a legkönnyebb és (a provokatív elem alkalmazása szempontjából) a legártatlanabb a “baloldali terrorizmus elleni harc” történetében, és – rögtön meg is jegyzem – a dolog semmisséggel végződött.
Minden 1997. július 19-én éjjel kezdődött, amikor Moszkvában a Vaganykovói temetőben robbanás hallatszott. Egy kis erejű, házi készítésű robbanószerkezet lépett működésbe a Romanov cári család síremlékének lapján, melyet egy kis hazafias monarchista szervezet kezdeményezésére (azaz a Romanov-dinasztia életben levő képviselőinek jóváhagyása nélkül) állítottak fel. A robbantásban a kőlap kevéssé sérült, néhány szilánknyit csorbult. A robbantók a “Munkásoknak fizetést!” feliratot hagyták maguk után és aláírták: “Forradalmi partizáncsoportok”.
Már a harmadik napon, július 22-én Moszkvában letartóztatták a 18 éves Andrej Vlagyimirovics Szokolovot, az FKISZ(b), a Forradalmi Kommunista Ifjúsági (bolsevik) Szövetség tagját. Szokolovot terrorizmussal vádolták (az Oroszországi Föderáció BTK 3. része, 205. cikkelye – 20 évig terjedő szabadságvesztés), nevezetesen: robbantás véghezvitele a Vaganykovói temetőben és részvétel a Moszkvai terület Tajnyinszkoje községbeli II. Miklós-emlékműnél történt robbantásban és az I. Péter-emlékmű aláaknázásában.
Letartóztatását követően 1997. július 22-én Szokolov hamar beismerte a Vaganykovói temetőben végrehajtott robbantás szervezését. Tulajdonképpen nem volt választási lehetősége, mivel az FBSZ rendelkezésére állt az felvétel, amin rögzítették a Viktor Tabolinnal, egy másik komszomolistával folytatott telefonbeszélgetéseit, és ezeken a beszélgetéseken Szokolov a robbantás részleteit beszélte meg jóval annak megvalósítása előtt.Itt szükségeltetik egy rövid magyarázat. Jelenleg bármely, operatív nyomozati tevékenységre jogosult hatóság (az “Operatív nyomozati tevékenységről” szóló törvény szerint ilyenből nyolc van: a BM, az FBSZ, az SZVR, az Igazságügyi Minisztérium, az adórendőrség, az államvédelem, a határőrség, a vámhivatal) a 130. számú, 2000. július 25-én kiadott hírközlési miniszteri rendelet értelmében teljesen önkényesen lehallgathatja bármely polgár telefonját. Az említett rendelet szerint a telefon-, mobil-, számítógépes és rádióhálózat valamennyi vonalán és állomásán elhelyezésre került az operatív nyomozati intézkedések biztosítását célzó technikai eszközrendszer (ONYIE), azaz a “telekommunikációs társaságok saját költségük terhére kötelesek vezetékkel összekötni saját rendszerüket az FBSZ-szel, az FBSZ-nél felszerelni a lehallgatáshoz szükséges berendezést és betanítani a különleges szolgálatok munkatársait azok használatára. Emellett az FBSZ technikailag hozzáférést nyer minden, a kezelőcég hálózatán átmenő közleményhez”1 . Mindez a Legfelsőbb Bíróság 2000. szeptember 25-i ülésén derült ki, amikor P. Nyetupszkij szentpétervári újságíró keresetét tárgyalták, aki a 130. számú rendelet visszavonását követelte annak alkotmányellenessége okán. Nyetupszkijnak azonban csupán a rendelet egy pontjának egyik paragrafusát sikerült visszavonatnia, melynek értelmében az FBSZ munkatársainak nem kötelező értesíteniük a hírközlési eszközök kezelőit arról, hogy konkrétan mely polgárokat hallgatnak le. Azaz továbbra is bárkit le lehet hallgatni, és bárki elektronikus levelezését el lehet olvasni, de most már erre előzetesen figyelmeztetni kell a kezelőt2 .
Viszont 1997-ben még az előző, “szovjet” szabály volt érvényben, mely szerint az efféle lehallgatás törvénytelen, azaz az ilyen úton szerzett operatív adatok nem bírtak bizonyító erővel a bíróság előtt. Sőt az ilyen lehallgatás önmagában bűntett (OF BTK 137. és 138. cikkely); az FBSZ bírósági határozat és ügyészi szankció nélkül nem jogosult legálisan működő politikai szervezet tagjainak a telefonjait lehallgatni. (Magától értetődő, hogy bűnvádi eljárást a Vaganykovói temetőben történt robbantás ügyében nem kezdeményezhettek jóval korábban, mint ahogy maga a robbantás megtörtént.) A vizsgálóknak be kellett idézniük V. Tabolint az FBSZ-be, és “őszinte vallomásra bírniuk”, hogy A. Szokolov vele a Vaganykovói temetőben levő sírlap felrobbantásának részleteit megbeszélte3 .
Szokolov elmondta, hogy petárdákból kiszedett puskaporból, háztartásivegyiáru-üzletben vásárolt vegyszerekből robbanószerkezetet (pontosan fogalmazva egy kis bombát) készített.
Szokolov elmagyarázta tettének motivációját is A Vaganykovói temetőben történt robbantás demonstratív akció volt a társadalom és a hatalom figyelmének felkeltése céljából a fizetések tömeges és tartós ki nem fizetése miatt. Szokolov szavait megerősítette ügyvédje, Sztanyiszlav Markelov is az Orosz–Amerikai Információs Sajtóközpontban 1997. augusztus 20-án tartott sajtótájékoztatón: “Azok a munkabeszüntetések, éhségsztrájkok és főútvonal-lezárások, amik ugyanolyan követelések miatt történnek, mint amit Szokolov a robbantás helyszínén leírt (“Fizetést a munkásoknak!”), sokkal kisebb publicitást kapnak a médiában, mint Szokolov tette.”4
N. Kovaljov, az FBSZ igazgatója állítja, hogy valamennyi, e három incidenssel kapcsolatban letartóztatott személy egyazon szervezethez tartozik, nevezetesen az Oroszországi Kommunista Ifjúsági (bolsevik) Szövetséghez5 . Itt meg kell jegyezni, hogy ilyen elnevezésű szervezet soha nem létezett.
Pontosan amiatt, hogy Szokolovot megpróbálták összekapcsolni egy szervezetbe az FKT-vel, a vád ellene a 3. rész 205. cikkelye: “szervezett csoport által végrehajtott” terrorizmus volt, ami különösen súlyosbító körülménynek számít és szigorúbb a büntetési tétele (a “szimpla” terrorizmus 10 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető)6 .
Bátran állíthatjuk, hogy az FBSZ cselekedeteivel olajat öntött a baloldali radikális kormányellenes propaganda tüzére, és jelentős mértékben maga provokálta az Andrej Szokolov védelmére létrehozott bizottságok megjelenését, a Szokolovval szolidáris tüntetéseket és gyűléseket és hasonlókat, azaz elősegítette, hogy a piromán kamaszból szimbolikus figura, mártír és hős váljon.
Sokatmondó az a tény is, hogy először a Vaganykovói temetőbeli robbantás ügyét a helyi belügyi szerv indította meg a “vandalizmus” cikkelye alapján, és csak amikor megjelent a lefogott (Szokolov), és kiderítették politikai hovatartozását (komszomolista), akkor tették át az anyagát a helyi belügyesektől az FBSZ-hez, és ők minősítették át az ügyet terrorizmussá. Ez a tény tette lehetővé a politikai represszió elleni jogvédő csoport számára, hogy kijelenthessék: “a Szokolov-ügy politikai természetű”7 .
A Szokolov-ügy tárgyalása a Moszkvai Városi Bíróságon zajlott 1999 januárjában, majdnem két évvel a “terrorista péklegény” (így aposztrofálta őt a Moszkovszkij Komszomolec újság)8 letartóztatása után. Az FBSZ (államtitok megőrzésének ürügyével) az ügyet titkossá nyilváníttatta, ezért az ülések zártak voltak. Markelov ügyvédnek nem sikerült töröltetni a titkosságot, bár – ahogy ő mondta – az ügyben nemcsak hogy titkos dokumentum nem szerepelt, de még egy titkos vessző sem. Markelov ragaszkodott az ügy átminősítéséhez terrorizmusról vandalizmussá, de ezt nem sikerült elérnie zárt ülésen. 1999. január 21-én a Moszkvai Városi Bíróság A. Szokolovot 2 éves szabadságvesztésre ítélte terrorizmusért. Ám úgy tűnik, a bírók maguk is érezték a vád ingatag voltát, mivel Szokolovot az alsó büntetési tételnél kevesebbre büntették. Az 1. rész 205. cikkelye, amely alapján elítélték, minimum 5 év elzárást ír elő büntetésként9 .
Amint a Moszkovszkij Komszomolec írta, a bíróság ítélete mindenkit sokkolt. Tényleges időtartamú büntetésre senki sem számított. Annál is inkább, mivel a felperes monarchisták maguk kérték a komszomolistával szemben feltételes büntetés kiszabását.10 Az eljárás egész ideje alatt a bíróság termét a Szokolovval szimpatizáló tömeg fogta ostromgyűrűbe zászlókkal, plakátokkal és transzparensekkel. Az újságírók elképedtek, amikor Szokolov védelmezőinek soraiban papokat fedeztek fel11 .
Maga Szokolov – úgy tűnik – nem lepődött meg, felkészült rá, hogy ülni fog, sőt arra készült, hogy a zónában földalatti komszomolszervezetet hoz létre12 . De a Moszkvai Városi Bíróság határozata ellen benyújtott semmisségi panasz tárgyalása során az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Bíróságán a bírók helyt adtak Markelov ügyvéd a titkosság megszüntetésére vonatkozó követelésének, mivel az ügy anyagaiban államtitok nem szerepelt. Amint kiderült, hogy a tárgyalás nyilvános lesz, az állami vád csatlakozott a védelem követeléséhez az ügy terrorizmusról vandalizmusra történő átminősítése tekintetében13 ! A bíróság még tovább ment: a vádlott tettét még csak nem is vandalizmusnak, hanem “ idegen vagyonban okozott kártételnek” ismerte el14 , Szokolovot kötelezte az okozott kár megtérítésére a monarchistáknak, és őrizetét megszüntette. “Szokolov követői arra számítottak, hogy a bírósági teremben szabadon engedik őt, de az őrkíséret vezetője közbelépett: »Parancsom van, hogy visszaszállítsam Lefortovóba.« Felháborodott kiabálás közepette szállították vissza. Szokolov követői ugyanoda tartottak. Csak este hétkor engedték szabadon a vandált a börtönből. A kapunál virágcsokrokkal és pezsgővel fogadták”15 .
Így, az FBSZ teljes vereségével ért véget a Szokolov-ügy.
Egyébként az FBSZ nem bocsátotta meg Szokolovnak a szégyent. 2000. június 21-én ismét letartóztatták, immár az ÚFA-ügyben. Mivel semmilyen bizonyíték nem volt arra nézve, hogy Szokolovnak köze van a hírhedt ÚFA-hoz, maga Szokolov pedig konokul elhárította, hogy kedvükre való tanúvallomást tegyen, példaszerűen megbüntették: Szokolov ügyét az ÚFA-ügytől különválasztották, külön tárgyalták, és 2001. április 4-én 5 év és 6 hónap börtönbüntetésre ítélték fegyver és lőszerek törvénytelen birtoklása vádjával. (De ez már egy más történet.)
A Szokolov-ügyben négy momentum hívja fel magára a figyelmet.
Első. Dokumentáltan bebizonyosodott a baloldali politikai szervezetekhez tartozó aktivisták törvénytelen totális lehallgatásának ténye, beleértve az egyszerű komszomolistákat is (Szokolov saját szervezetében semmiféle poszttal nem rendelkezett).Emellett Szokolov és társai törvénytelen lehallgatásának tényében senki nem indítványozott semmilyen bűnvádi eljárást.
Második. A törvényi előírás ellenére az FBSZ munkatársai, bár módjukban állt megakadályozni a temetői robbantást, ezt nem tették meg, nem idézték be a Ljubjankára Szokolovot és nem figyelmeztették, hogy tudnak tervéről, valamint arról, mi fenyegeti őt ezen terv valóra váltása esetén. (Megjegyzem, a “pangás” időszakában a KGB széleskörűen alkalmazta ezt a módszert.) Azaz az FBSZ “legeltette” Szokolovot, és türelmesen várta, mikor hajtja végre elgondolását. Feltételezhető, hogy – amennyiben Szokolov nem egy senkinek nem kellő sírkövet készült volna felrobbantani, hanem, mondjuk például az Állami Dumát – a minden lépését ellenőrző “terroristaellenes harcosok” cselekedetei ugyanezek lettek volna.
Harmadik. A nyomozók, akik Szokolov minden lépéséről tudtak, és nagyszerűen informáltak voltak a tekintetben is, hogy Szokolov nem tartozott az “FKT semmilyen terroristaszervezetéhez”, és nem vett részt a II. Miklós-emlékmű felrobbantásában és az FKT egyéb ügyleteiben, konokul igyekeztek rákényszeríteni őt arra, hogy elismerje, köze van ehhez a szervezethez és ezekhez az akciókhoz, azaz a vizsgálat tétje eleve egy “nagy terrorista összeesküvés” leleplezése volt.
Végül a negyedik. A dolog bíróságon elszenvedett kudarca ellenére a Szokolov-ügyben nyomozást végző FBSZ-munkatársak kitüntetéseket és előléptetést kaptak rögtön az ügy bíróság elé kerülését követően. Másképp fogalmazva: a jutalmazás alapja maga az a tény volt, hogy bírósági stádiumba jutott az ügy, a bírósági tárgyalás kimenetelétől függetlenül. Ez nem juttathatta más következtetésre a különleges szolgálatok munkatársait, mint hogy még a dolgok teljes és nyilvánvaló meghamisítása és a bíróságon elszenvedett kudarc esetén is számíthatnak kitüntetésre és karrierre.
Meg kell jegyezni, hogy az FBSZ levonta a Szokolov-ügy tanulságait:
a) Az erőviszonyokhoz és lehetőségekhez mérten elkerülendő a nyilvános bírósági tárgyalás (minden fokon) a kudarc kivédése érdekében.
b) Nem elégséges egyszerűen alapos megfigyelés és ellenőrzés alatt tartani a radikálisokat arra várva, hogy közülük valaki elkövet valami törvényelleneset. A baloldaliak garantált terrorista aktivitása érdekében szükség van arra, hogy provokátor ügynökök hatoljanak be soraikba, akik maguk is hasonló tevékenységgel foglalkoznak és erre ösztönzik társaikat is.
c) Szükség van a média megdolgozására. A magukra hagyott újságírók “nem azt” írják, “nem azokat” a személyeket interjúvolják meg, és általában “sokat engednek meg maguknak”. Ezt a hiányosságot már kiküszöbölték a következő, a “krasznodari ügy”-ben.
d) Ha a vádlott önállóan választhat magának ügyvédet, fennáll annak a veszélye, hogy a vád megbukik a bíróság előtt. Amennyiben nem sikerül rátukmálni a vádlottra a “kellően megbízható” ügyvédet, meg kell próbálni eltávolítani a “kényelmetlen” ügyvédet az ügyből és lecserélni “kényelmesre”. Ezt is kipróbálták már a “krasznodari ügy”-ben.
e) Az ellenzéki baloldali közvélemény a legkisebb tiszteletet és a legcsekélyebb szimpátiát sem tanúsítja azok iránt, akik magukat “Dzerzsinszkij örököseinek” tartják, ellenkezőleg, szüksége van hősökre és mártírokra, olyannyira, hogy kész hősnek kikiáltani akár egy, erre a szerepre nyilvánvalóan alkalmatlan piromán kamaszt is. Következésképpen a jövőben különleges akciókra lesz szükség ahhoz, hogy a vádlottakat diszkreditálják a közvélemény előtt, azaz alkoholistának, drogosnak, léhűtőnek, erkölcstelen alaknak, őrültnek stb. fessék le. És ezt ki is próbálták a következő, “krasznodari ügy”-ben. De ez már egy másik történet, a következő.
II. A “krasznodari ügy”
1998 decemberében a Kubán akkori kormányzója, Nyikolaj Kondratyenko által teljes mértékben ellenőrzött helyi média – a televízió és a Krasznodarszkije izvesztyija újság – a “Kondrat atyuska” elleni terroristaakció meghiúsításáról tudósított. Mint kiderült, a terrorista aktust Kondratyenko nemzetiségi politikájával és “ruszofóbokkal és cionistákkal” vívott harcával elégedetlen anarchisták kísérelték meg. 1999 tavaszára, amikorra a nyomozás kidolgozta a történtek végleges verzióját, a kondratyevista kiadványok újabb információáradatot zúdítottak az olvasókra: mint kiderült, nemzetközi összeesküvésről volt szó. Az egyik anarchista terrorista egyenesen Csehországból érkezett, hogy felrobbantsa Kondratyenkót, a helyi terroristákat pedig Moszkvából irányították. És ha nem lett volna Alekszandr Prilovszkij és Gennagyij Szanyin rendőr őrmesterek ébersége, akkor “Kondrat atyuska” már nem lenne életben. Az őrmesterek szolgálati igyekezetét igazságosan megjutalmazták: a kormányzó intézkedésére mindketten 20 ezer rubel prémiumot kaptak.
Kondratyenkónak lehetősége nyílt, hogy nyilvánosan elmondja, hogy a “nemzetközi cionista tőke” próbált leszámolni vele az anarchisták keze által: “Novemberben – magyarázta Kondratyenko – lelepleztek egy terroristacsoportot 1,7 kg súlyú trotilbombával, melyet a dolgozószobám alatt akartak felrobbantani. Letartóztatták őket. Mint kiderült, zsidó nemzetiségű emberek voltak…16 A terroristák között volt egy cseh, egy adige és egy szibériai orosz. A pénzen kívül mi más köthette össze ezeket az embereket?17 A cionista központok pénze hozta össze őket.”18
A “krasznodari ügy” 1998. november 28-án kezdődött, amikor egy rendőr járőr Krasznodar központjában igazoltatásra megállított három fiatalembert, a 18 éves Gennagyij Arturovics Nyepsikujevet, a 21 éves Marija Olegovna Rangyinát és a 22 éves Jan Musilt. Az első az Adige Állami Egyetem hallgatója, a második a Kubáni Állami Egyetemé, a harmadik cseh turista volt. Az őket feltartóztató rendőrök állítása szerint azért állították meg őket, mert “gyanúsan viselkedtek” (ügyiratszám 112–17. 1. kötet, A. Prilovszkij és G. Szanyin vallomása19 ). Hogy ez mit is jelent, a helyi újság hamarosan megvilágította: “A járőrök számára formális okként az elhanyagolt és kihívó külső megjelenésük szolgált, mely a járőrök véleménye szerint a deklasszált elemekre és drogosokra jellemző.”20 Tudni kell, hogy mindhárom feltartóztatott fiatal punk volt, és ennek megfelelően festettek.
A további események fantazmagóriába illőek: a formaság kedvéért ellenőrizték az iratokat, megkérdezve Gennagyij Nyepsikujevet, mi van a hátizsákjában. A válasz: “Bomba!” Rendben, mosolyogtak az őrszemek, jó vicc. Válaszul Nyepsikujev kinyitotta a hátizsákot és megmutatta tartalmát: valamilyen fémdoboz, két F–1-es gránát (gyújtás nélkül), vezetékgombolyagok, “Krona” zsebelemek, “Szláva” ébresztőóra, forrasztópáka21 . “Kérdésünkre, hogy miért van szüksége robbanószerkezetre, Nyepsikujev polgártárs elmondta, hogy fel akarja robbantani a Krasznodari terület kormányzósági épületét. Őrizetbe vettük és bekísértük a belügyi igazgatóságra” (112–17. sz. ügyirat, 1. kötet, A. Prilovszkij és G. Szanyin vallomása)22 .
Később a jegyzőkönyvben ezt rögzítették: “A Nyepsikujev hátizsákjában található tárgyak: 1. Salétromos doboz, nehéz gázolajjal átitatva, csavarokkal. 2. Újságpapírba csomagolt F–1-es gránátok. 3. Fényképfilm doboza ismeretlen fehér színű anyaggal. 4. Gyermektápszerüveg ismeretlen sárga színű, zselészerű anyaggal. 5. Krona típusú tápelemek blokkba forrasztva. 6. Házi gyártású készülék. 7. Ébresztőóra vezetékkel és csatlakozással a Krona elemhez. 8. Kék, fekete, zöld és barna színű vezetékek gombolyagban. 9. Forrasztópáka” (ugyanott).
Egyébként, amint arról V. Voronyin és P. Moroz újságírók tudósítanak, a nyomozók nem tudtak egységes véleményre jutni abban a kérdésben, hogy képes lett volna ez a szerkezet felrobbanni vagy sem23 . Maga Nyepsikujev később azt állította, hogy nem lett volna képes, mert “ letépte az elemeket az ébresztőóráról, és nem tudta volna visszaforrasztani” (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev kihallgatása 1998. 11. 29-én)24 . Hogy nem robbanó bombával miképpen akarta mégis felrobbantani “Kondrat atyácskát” Nyepsikujev, isten tudja.
De ebben az ügyben a furcsaságok még Nyepsikujev feltartóztatását és önkéntes vallomását megelőzően elkezdődtek. Mint kiderült (ezt maga Nyepsikujev mondta el), négy és fél órát körözött a városközpontban hátizsákjában a bombával és “kihívó külsejű” emberek társaságában. Azaz addig provokálta a rendőröket, amíg azok fel nem tartóztatták25 .
Nos, november 28-án Nyepsikujev még azt mondja, hogy egyedül akarta a kormányzót felrobbantani, és senki másnak nincs része ebben. De kevesebb mint 24 óra elteltével Nyepsikujev alapvetően módosítja vallomását. Vallomásában (a hivatalos hangú fordulatokból ítélve nyilvánvalóan diktálás után) “önként jelentkezést” ír, ahol elmondja, hogy a robbanószerkezet alkatrészeit Larisza Romanova moszkvai anarchista készítette el, aki megbízta Nyepsikujevet azzal, hogy a Kaukázusban hozzon létre egy terroristacsoportot. Ezeket az alkatrészeket Moszkvából M. Rangyina és J. Musil hozták el (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev önként jelentkezése, saját kezűleg írva 1998. 11. 29-én)26 . A Novoje vremja újságírói Nyepsikujev álláspontváltozását azzal hozzák összefüggésbe, hogy az FBSZ kezelésbe vette őt: “Most már nem csupán magányos garázda, hanem egy szervezett diverziós terroristacsoport tagja.”27
Ekkorra Nyepsikujev már tudja, hogy az FBSZ nyomozói szigorú kihallgatásnak vetették alá rokonait: apját, anyját, nővérét. Ugyanezen a napon Nyepsikujev kijelenti, hogy “politikai meggyőződése alapján magányos anarchista” (ami az általános vélekedés szerint nem igaz, és amit Nyepsikujev a bíróságon vissza is von), hogy “az, amit az első kihallgatáson mondtam, többnyire kitaláltam”, és végül, hogy… nem akarta felrobbantani a bombát: “Ha… azt akartam volna tenni, elrejtőztem volna. Rajtam meg… piszkos farmer volt, és gyanús külsőm volt…” (112–17. számú ügyirat, 2. kötet, G. A. Nyepsikujev kihallgatása gyanúsítottként 1998. 11. 29-én)28 . Mindez nagyon emlékeztet a vizsgálat alatt álló személy “vallomásának pontosítása” című, közismert praktikájára, amikor elkezd együttműködni a nyomozókkal, és a vád fő tanújává válik azért, hogy maximálisan megkönnyítse sorsát a bíróság előtt. És valóban, a bíróságon a vádhatározatban sehol sem szerepel a krasznodari területi hivatal címe (Krasznaja ul. 35.)29 , a Kubáni Komszomolszkaja Pravda újság pedig a perről tudósítva ironikusan jegyzi meg: “…a kocarobbantó még azt sem tudta, milyen címen található a kormányzó.”30
Ily módon az ügyben még egy vádlott megjelent, Larisza Romanova. Érdekes, hogy az ügyből viszont kikerült J. Musil! Később egy kubáni félhivatalos lap így ír: “Különös módon a jogvédő szervek látóteréből eltűnt a cseh állampolgár. Tudvalevő, hogy kiutasították Oroszországból, de ellenőrizték-e, van-e köze a radikális szervezetekhez otthon és itt?”31
L. Romanova moszkvai lakásában a házkutatás valamiért csak 1999. február 2-án zajlik le. 7 óra hosszat tart, és eredménye elég különös: Romanovától elkoboznak nagy mennyiségű teljes mértékben legálisan megjelent “történelmi-forradalmi jellegű” irodalmat, saját jegyzeteit, személyes levelezését, férje, Ilja Romanov kéziratait és levelezését, forrasztópákát, kenderes zacskókat és végül egy “kisujj méretű, piszkos falú fiolát – ebben a szigorú szakértők felfedeztek 2 g robbanószert (összekaparták)”32 . Mellesleg valójában a szakértők arra jutottak, hogy a vizsgált anyag “nem robbanószer, de oxidálószerként felhasználható robbanószerek készítéséhez” (112–17. számú ügyirat, 3. kötet, 177–181. l.)33 . Léteznek naiv emberek, akik azt hiszik, hogy Visinszkij elméletét régen és örökre ad acta tették. Egyáltalán nem. A “krasznodari ügy” fényesen demonstrálja Visinszkij koncepciójának újjászületését hazánkban: Andrej Januarjevics doktrínáját pontosan követve, magának a lehetőségnek a tényét L. Romanova esetében a bíróság elismerte mint a bűntett végrehajtásának bizonyítékát! Ez nem vicc. Minden ház konyhájában van kés, és ezért a krasznodari bírók logikája szerint bárki felelősségre vonható gyilkosságért vagy gyilkosságra való felbujtásért.
A házkutatást követően Romanovát letartóztatták, és a Lefortovo börtönbe került. Négy napot töltött a fagyosan hideg, 16. számú magánzárkában, négy hónapos terhesen. Otthon hagyta másfél éves szívbeteg gyermekét.
Lariszát az “alfások” szakasza kísérte Krasznodarba, megbilincselve, emberhez méltatlan körülmények között. Így összegyűjtötték mindhárom “terroristát”.
Ez időben a “krasznodari ügy”-ben folyó nyomozás enyhén szólva is különös jelleget öltött. Bár Nyepsikujev csak Romanova, Rangyina és Musil ellen vallott, az FBSZ viharos nyomozati kampányt indított az összes ökologista és anarchista ellen, és még azt fáradságot se vették maguknak, hogy bizonyítsák, bármi közük van a 112–17. számú ügyhöz. A “krasznodari ügy” anyagait olvasva néha nehéz nevetés nélkül megállni: “1999. 12. 1-jei különmegbízatás. Voroncovnak, a Krasznodari terület FBSZI vezetőjének… 1. Operatív nyomozati úton tisztázni Larisza Romanova moszkvai lakos személyazonosságát, aki tagja lehet az anarchista pacifista pártnak… Intézkedni elfogása és a területi ügyészségre történő előállítása tekintetében. 2. Operatív módon megállapítani a Novorosszijszk mellett fekvő Juzsnaja Ozerejevkában 1998. évben megtartott alternativista találkozó résztvevőinek céljait és feladatait. 3. Operatív módon megállapítani a Független Ökológiai Szolgálat (FÖSZ) csoportjainak, Majkop község (Szvoboda utca 290.) és Krasznodar, tartózkodási helyét. Együttműködésüket más régiókkal, Moszkvával. Mik az említett szolgálat céljai és feladatai… 5. Operatív úton megállapítani az Apseronszkij kerületbeli Memzaj községben 1998. október 1-jén lezajlott ökológiai konferencia céljait és feladatait…” (112–17. számú ügyirat, 1. kötet.)34 A kubáni FBSZ szoros pórázon tartotta a helyi ökologistákat és anarchistákat, még “kurátoruk” neve is ismert: V. Bajanov. Ez az ember sokszor “beszélgetett” az anarchistákkal és az ökologistákkal is, igyekezett beszervezni őket. Miután egy antifasiszta nagygyűlés szervezésének kísérlete során Rangyinát őrizetbe vették, megmutatták neki a róla vezetett operatív ügyiratot. Végezetül, kétség nem fér hozzá, hogy az ökologista és anarchista közegbe elegendő számú besúgó férkőzött be, még a “krasznodari ügy” anyagaiból is kiderül két ember neve, akikkel kapcsolatban teljességgel megalapozott ez a gyanú. Mindemellett a nyomozók kérik, hogy “operatív úton” derítsék ki a teljességgel legális, a helyi sajtóban meghirdetett és besúgókkal sűrűn megtűzdelt Juzsnaja Ozerejevka-i találkozó és memzaji konferencia “céljait és “feladatait”! Még szórakoztatóbb az “operatív úton megállapítani a FÖSZ tartózkodási helyét” parancs (ugyanitt megadják a megállapítandó címet). Végül feltalálják az “anarchista-pacifista pártot”, amelyhez állítólag Romanova, lánykori nevén Sipcova tartozik. Arról nem is beszélve, hogy az anarchistáknak nem szokott pártjuk lenni, és nem is lehet (az egyik legfőbb jelszavuk így hangzik: “Hatalmat a népnek, nem a pártoknak!”). A nyomozók bele sem gondolnak, hogy terroristát keresnek a pacifisták között!
Azonmód nagyszámú házkutatás és kihallgatás kezdődik az ökologisták és anarchisták körében. A kihallgatások során a nyomozók maximális mennyiségű információra törekednek, mégpedig olyanra, aminek eleve semmi köze a 112–17 sz. ügy lényegéhez (személyes élet, nézetek, Kondratyenko kormányzóhoz való viszony). Még nagyobb hatású a házkutatások eredménye: “Zsarszkaja Tatjanától elkoboztak anarchista tartalmú irodalmat és egy »Matyuskintól« feliratú csomagot, melyben az Ultraradikális Anarchista Tájkutató Mozgalom (Moszkva) anyagai voltak, Rjabinyin Dmitrijtől egy számítógépet, teljes levelezését, anarchista tartalmú irodalmat, noteszét, Uszok Anasztaszijától anarchista tartalmú irodalmat, fotófilmet, nagyapja vadászpuskáját, Aszejeva Aljonától anarchista irodalmat és levelezését, Szingyeckij Grigorijtól anarchista irodalmat.”35
De a nyomozás nem állt meg a Krasznodari területen. “A nyomozóbrigád rákapott egy régiókon átívelő összeesküvés felgöngyölítésének ízére.”36 1999. február 2-án Moszkvában házkutatást tartanak Tupikin Vladlen (“Vlad”) hivatásos újságírónál, akinél egyszer Rangyina is megfordult. A házkutatás 7 óra hosszat tart, és törvénysértések sorozatával zajlik. Egyidejűleg több helyiségben végzik, ami nem teszi lehetővé, hogy figyelemmel kísérjék, mi zajlik, a hatósági tanúk egyáltalán nem érdektelen személyek (pl. szomszédok), hanem ugyanolyan FBSZ-munkatársak, mint akik a házkutatásnál segédkeznek, a házkutatást végzők (és a hatósági tanúk) állandóan ki-be járkálnak a lakásból, be- és kihordanak tárgyakat, csomagokat és táskákat. Ennek eredményeként a házkutatási jegyzőkönyv messze nem tartalmazza mindazokat a tárgyakat, amiket kihordtak V. Tupikin lakásából. Bár a házkutatásban 5 FBSZ-munkatárs és két “hatósági tanú” vett részt, a jegyzőkönyvben mindössze 2 fő szerepel. Tupikin kénytelen volt megjegyzést fűzni a jegyzőkönyvhöz, leírva mindezen szabálytalanságokat. Megjegyzésben rögzítette alapos gyanúját, hogy egyes papírokat vagy tárgyakat 24az FBSZ munkatársai csempészhettek be hozzá37 .
Tupikin házkutatásának eredményeként elkoboztak egy számítógépet, nyomtatót, 90 kislemezt, az 1980–1990-es évek teljes magánlevelezését, hatalmas és óriási tudományos értekkel bíró szamizdatarchívumát, rengeteg fényképet (Tupikin hivatásos fényképész), minden fellelt noteszét, jegyzettömbjét és naplóját, nagyszámú kéziratot, anarchista irodalmat és az Utópia kiadásra váró 3. számának anyagait. A házkutatók külön örömüket lelték egy, a lakásban talált, Izraelből érkezett levélben (cionista nyom!). A lakásban valóságos pogromot rendeztek, a “Hét botrányai” televízió-műsor stábja, kiérkezvén Tupikinhez, felvette a lakásban zavarodottan bolyongó Vladot, ahol valamennyi szekrényajtó tárva volt, a fiókok kihúzva, a padlót vastagon borította mindenféle papír, könyv és háztartási tárgy.
A házkutatás után Tupikint Lefortovóba vitték, de mint kiderült, csak kihallgatásra. (El kell ismerni, nem mindennapi megdolgozási módszer, a szovjet időkben a le nem tartóztatottak kihallgatását mégsem Lefortovóban intézték, hanem a Ljubjankán.) A több mint két óráig tartó kihallgatás során Tupikint főleg… az anarchizmusról kérdezték. Magyarázza el, milyen irányzatok léteznek az anarchizmuson belül, miben különbözik az anarchoszindikalizmus más anarchista áramlatoktól, általában milyen anarchista szervezeteket ismer, mik az anarchisták végső céljai stb.38 A 112–17 sz. ügyhöz kapcsolódó kérdések sem voltak kevésbé különösek. Például: “Mit tud Sipcovának a Kondratyenko, a Krasznodari terület kormányzója nemzetiségi politikáját illető kritikájáról és a Sipcova által előkészített ellenlépésekről?”39 Az Antirepesszant értesítő erről írva külön felhívja a figyelmet arra, hogy Sipcovától is és Tupikintől is maradéktalanul elkoboztak minden antifasiszta jellegű nyomtatott anyagot, és így ír: “ A Krasznodari területen az utóbbi években a Kubáni Anarchisták Szövetsége volt szinte az egyetlen politikai szervezet, amely nem félt nyíltan fellépni a fasizmus ellen, akcióit a »Szemétdombra a nacionalizmussal!« jelszó alatt szervezte.”40
Közben Kubánban folytatódott a házkutatási, őrizetbevételi és kihallgatási hullám. Ez érintette a Kubáni Egyetemet, ahol korábban Rangyina tanult, Belorecsenszkben őrizetbe vettek néhány órára KAF-résztvevőket, felderítetlen eseteket igyekeztek a nyakukba varrni, megfélemlítették és megverték őket. Február 26-án 7 anarchista lakásában tartottak házkutatást Krasznodarban, Anapban és Novorosszijszkban. Irodalmat, archívumokat, fényképeket, felvételeket, címeket tartalmazó noteszeket, személyes leveleket, számítógépet, monitort, nyomtatót koboztak el. Krasznodarban az anarchistákat megfigyelték, beidézték, kihallgatásoknak vetették alá, nyomást gyakoroltak rájuk a munkahelyi és tanulmányi vezetőik által. Mindez a legtisztább megfélemlítési kampány volt, mivel a nyomozóknak semmiféle adatuk nem volt esetleges új személyeknek az ügyben való érintettségéről (de még gyanújuk sem volt e tekintetben).
Még inkább jellemző az, hogy a levelezésre, telefonbeszélgetésekre, távirati és egyéb közleményekre vonatkozó titok alkotmányos garanciái ellenére a hatalom hosszú időre blokkolta a kubáni anarchisták és ökologisták próbálkozásait, hogy Oroszország más területein élő kollégáikkal ismertessék, mi történik Kubánban. A telefonbeszélgetések váratlanul megszakadtak, az Aszejeva és Uszok által küldött leveleket “kiemelték a postahivatalokban és visszaküldték a feladóknak a vizsgálat lezárulásáig”41 (!!!), azaz a hatalom még csak nem is palástolta, hogy bűncselekményt követ el (az OF BTK 138. cikkelye alapján). Az elektronikus levelek nem értek el a címzettekhez, az anarchisták és ökologisták telefonjait nem lehetett felhívni. Csak 1999 áprilisában, 5 hónappal az események kezdetét követően sikerült a krasznodari anarchistáknak kapcsolatba lépniük a “nagy földdel”.
A “krasznodari ügy”-ben a másik durva törvénysértés a kubáni és moszkvai anarchisták és ökologisták személyes életére vonatkozó információgyűjtés volt. A nyomozók M. Rangyinától (sikertelenül) próbálták kicsikarni az arra vonatkozó “vallomást”, mintha intim kapcsolatot folytatott volna J. Musillal (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Rangyina kihallgatása 1999. 11. 29-én)42 . Általában szólva, kivel folytatott intim kapcsolatot Rangyina, s kivel nem, ez kizárólag az ő személyes dolga, az FBSZ-nek nincs joga ez után kutakodni. A beavatkozás más ember magánéletébe, pláne intim szférájába – ez köztörvényes bűncselekmény (OF BTK 137. c.). Ám a “krasznodari ügy” nyomozói folyamatosan megtették ezt.
Szeretném elkerülni, hogy az olvasóban torz kép alakuljon ki a kubáni anarchistákról, mintha piszkos punkok, drogosok, rendezetlen nemi életet élő személyek gyülekezete volnának. Röviden közlöm a nyomozás adatait a KAF fő kiválóságairól: “Rjabinyin Dmitrij Nyikolajevics (“Kabanosz”), szül. éve 1970., krasznodari illetőségű… a Cselovek truda (Munka embere – a ford.) szakszervezeti újság szerkesztőségében dolgozik, Aszejeva Aljona Vlagyimirovna (“Barrikada”), szül. éve: 1975, armaviri születésű, kubáni egyetemi hallgató a művészeti-pedagógiai karon, Uszok Anasztaszija Sztanyiszlavovna (“Iszkra”), szül. éve: 1976, Potsdam szülöttje… középiskolai tanárként dolgozik a 24. sz. iskolában, Zsarszkaja Tatjana Igorjevna (“Tancsik”), szül. éve: 1978, Krasznodar szülöttje… a Kubáni Állami Egyetem ötödéves hallgatója” (112–17. ügyirat, 1. kötet, 15–4. sz., 1998. 12. 09-én kelt beszámoló a különmegbízatás végrehajtásáról)43 .
Ezzel még nem ért véget a törvénysértések sora. Amikor Sz. Markelov ügyvéd Moszkvából Krasznodarba érkezett, a nyomozók egyszerűen nem engedték be M. Rangyinához! Sz. Sztyepanov nyomozó “sértegette és kituszkolta dolgozószobájából Markelovot”44 . Nyepsikujevhez sikerült Markelovnak bejutnia. De találkozásuk után Nyepsikujev “váratlanul” beadványt ír azzal a kéréssel, hogy magyarázatot kíván adni a december 22-i, Markelovval történt találkozó körülményeiről, mivel az ügyvéd “viselkedése gyanúsnak tűnt” Nyepsikujev számára” (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Nyepsikujev G. A. 1999. 01. 10-i beadványa)45 . Majd Nyepsikujev… írásban elutasítja Markelov és Belenykaja moszkvai ügyvédeket!46 A mai oroszországi bűnvádi bírósági eljárásban csak egy kicsit is eligazodni képes bármely ember tudja, hogy nincs olyan vizsgálat alatt álló épeszű és józan ítélőképességű vidéki személy, aki lemondana a moszkvai ügyvédek szolgálatairól. Maga a tény, hogy moszkvai ügyvéd részt vállal egy vidéki perben, nagyságrenddel javítja védence esélyét.
Markelovot nem sikerült eltávolítani Romanova-Sipcova védelméből, mivel Larisza szülei Markelovval megfelelő szerződést kötöttek. Ekkor az FBSZ nem hétköznapi eszközhöz folyamodott. Megszervezték Markelov ügyvéd megfigyelését és – a hazai történelemben addig egyedülálló módon – a 112–17. sz. ügyiratba bekerülnek Markelovra vonatkozó operatív-nyomozati jellegű anyagok annak reményében, hogy sikerül kivonni őt az ügyből47 . Azután Markelovot feltartóztatják Moszkvában az utcán, és kihallgatják a Moszkva város és Moszkvai terület FBSZ Igazgatóságának Nyomozóirodájában mint “tanút” az FBSZ várójában, az 1999. április 4-én történt robbantás ügyében (azaz az ÚFA-ügyben). A kihallgatást Dmitrij Andrejev és Alekszej Platonyenko, az FBSZ nyomozói vezetik, a “krasznodari ügy”-gyel kapcsolatos információ érdekli őket, amivel Markelov nem szolgálhat, mivel köti az ügyvédi titoktartás. Markelov kénytelen beadvánnyal fordulni a Régióközti Ügyvédi Kamara Elnökségéhez, amelyben rámutat (utalva védencére és Sipcova másik ügyvédjére, V. M. Micsurinra) az irányában történt jogellenes ténykedésre: “Az ügybe bevont operatív-nyomozati adatokat (videofelvétel, operatív információ) bírósági vagy ügyészi végzés nélkül szerezték, és egyéb anyag nem támasztja alá azokat. Ilyen értesülések bevonása bűnvádi per anyagába az OF Alkotmányának, a bűnvádi-eljárásjogi törvényeknek és az »Operatív-nyomozati tevékenységről« szóló törvénynek a közvetlen megsértését jelenti… További, irányomban elkövetendő jogsértő lépésektől tartok krasznodari tartózkodásom ideje alatt.”48 Szöveghűen megismételve Andrejev és Platonyenko fenyegetéseit Markelov így folytatja: “Maga a tény, hogy tanúként idéznek be ügyvéd mivoltomban olyan információ kapcsán, melyről nem adhatok semmiféle felvilágosítást, az OF bűnvádi-eljárásjogi normáinak (nevezetesen a BEK 51. cikkelyének) nyilvánvaló megsértése.”
A jogvédő szervezetek Moszkvában külön sajtókonferenciát tartanak Markelov és Tupikin részvételével. A konferencián Markelov kijelenti: “A nyomozók nem kérdezték Lariszát a robbanószerkezetről. Politikai nézetei iránt érdeklődtek”49 – és beszámol arról, milyen gyalázatos, túlzás nélkül megalázó körülmények között tartják fogva Krasznodarban az állapotos nőt50 . “A peresztrojka ideje óta részt veszek az anarchista mozgalomban, amely hazánkban teljesen békés formában működik… Az elkobzott számítógépemben elegendő levelezési adatbázis van ahhoz, hogy kívánságra “anarchista ügyet” kreáljanak, és “leleplezzenek” egy mitikus szervezetet, amelynek részlegei jelen vannak az egész volt Szovjetunió területén” – tette hozzá Tupikin51 . A “krasznodari ügy” felkeltette a külföldi média figyelmét is, és nemzetközi visszhangra talál. Ez lehetetlenné teszi, hogy a nyomozás “játékon kívülre” tegye Markelovot. Jellemző azonban, hogy a sajtókonferenciáról csak a krasznodari újságok és a külföldi média tudósított. A moszkvai újságírók, bár jelen voltak a sajtókonferencián, némák maradtak, akár a hal.
Markelov harcba szállt védence jogaiért. Az állapotos Sipcovát az FBSZ börtönében tartották fogva, melyet a krasznodari köznyelv csak gestapóként52 emleget. Az ottani rémséges, emberhez méltatlan körülményeket maga Sipcova írta le kicsempészett levelében. “Minden, minden a személyiség teljes morális megalázására és az emberi méltóság megsemmisítésére van kitalálva.”53 A Playing Identity lap közli: “A börtönben Lariszától megvonták a sétát és csomagokat (ami törvényellenes – A. T.), étkezésre híg börtönlöttyöt kapott (ami szintén törvényellenes: a várandós nők javított ételre jogosultak – A. T.). Már február végére kilazultak Larisza fogai, vérzett az ínye, jövendőbeli gyermeke visszamaradt a fejlődésben.”54
Markelov és Micsurin bírósághoz fordulnak, kérvényezik a Sipcova elleni rendszabályok enyhítését a tartózkodási hely el nem hagyására vonatkozó írásos kötelezettségvállalásra. Indoklás: az Állami Duma öt küldöttének kezessége és az FBSZ orvosi rendelőintézetének igazolása arról, hogy Sipcova egészsége jelentősen leromlott, fennáll a vetélés veszélye55 . Ám 1999. május 18-án a bíróság nem ad helyt a kérvénynek. Ekkor Markelov nemzetközi jogvédő szervezetekhez fordul, kezdve a Moszkvai Helsinki Csoporttal.
Végül május 29-én enyhítették a Sipcova ellen foganatosított rendszabályokat, szabadon bocsátották a börtönből Krasznodar el nem hagyására adott írásos kötelezettségvállalása ellenében. Markelov kitartása mellett ebben kétségtelen szerepet játszott a bebörtönzött asszony egészségének további hanyatlása is. Lariszánál pyelonefritis alakult ki, becsípődött a veséje, és felmerült a terhességmegszakítás szükségessége az élettani paraméterei alapján56 . Másként fogalmazva az FBSZ munkatársai megijedtek, hogy a fiatal állapotos nő náluk, a börtönben hal meg, a bírósági tárgyalás előtt, és ez szörnyű botrányt von maga után, mivel addigra Oroszország-szerte, sőt külföldön is sok akció zajlott le Rangyina és Sipcova védelmében.
Egyúttal írásos kötelezettségvállalással kiengedték Nyepsikujevet is. Rangyinát meg egyenesen átminősítették tanúvá, visszavonva a vádemelést ellene!
Az FBSZ Sipcova és Rangyina védelmezőin vágott vissza. Kubánban újabb házkutatások és kihallgatások történtek: Krasznodarban, Novorosszijszkban, Belorecsenszkben, amennyire ismeretes, összesen 8 helyen. Ahogy később kiderült, durva jogtiprásokkal.
Péterváron, ahol az anarchisták aktív szolidaritási kampányt folytattak, az FBSZ addig nem tapasztalt aktivitást fejtett ki megkísérelve négy anarchista (vagy volt anarchista) beszervezését. Közülük az egyiknek, Nyikolaj Sz.-nek, a Pétervári Anarchista Liga tagjának a “magát Tyitov Alekszej Vlagyimirovicsnak nevező” FBSZ-munkatárs megkísérelt átadni egy fasiszta brosúrát, melyen ez a “pontosító” megjegyzés volt: “Ez a brosúra nem fasiszta, hanem náci”. Tyitov fel is hívta a figyelmet a náci ideológia iránti pozitív hozzáállására. Rögtön felajánlotta, hogy Nyikolaj működjön együtt az FBSZ-szel besúgóként, munkahelyi elbocsátással, valamint az N. Sz. által fogyasztott drogok beszerzési csatornájának blokkolásával megzsarolva őt. A fenyegetés hatástalannak bizonyult, különösen a második, mivel Nyikolaj még évekkel korábban megszabadult drogfüggőségétől (amiről az FBSZ nem tudott). A beszélgetés konfliktussal zárult57 .
Moszkvában is kihallgattak egy sor anarchistát és ökologistát, akiktől azt követelték, “nevezzék meg a Romanova és Rangyina védelmében tartott nagygyűlések és sztrájkőrségek szervezőit, mivel ezek az akciók »bűnözők« védelmében történtek, bár abban az időben Romanova és Rangyina vizsgálati fogságban volt, tehát a törvény szerint ártatlanok voltak58 ”.
Az FBSZ mindent megtett annak érdekében, hogy szaporítsa a rezsim ellentáborát.
Mellesleg ez a nyomásgyakorló kampány az FBSZ részéről arra indított egy sor moszkvai anarchistát, hogy nyilatkozatot fogalmazzanak meg, mely szerint elhatárolják magukat a szociális rendszerek bármiféle erőszakos megváltoztatásának eszméjétől, rámutattak, hogy a “hivatásos földalatti terroristákat” nem az anarchisták között kell keresni, hanem a “marxista–leninista, nacionalista, ultrajobb és egyéb autoriter ideológiai rendszer hívei között még akkor is, ha utóbbiak anarchista frazeológiát használnak”, és általában igyekeztek elhárítani maguktól a lehetséges repressziót. A hagyományos forradalmiság irányába tett egyetlen engedmény a nyilatkozatban a következő pontosítás volt: “Mi nem vagyunk pacifisták, és elismerjük az egyén és a közösség (ideértve a fegyveres) önvédelemhez való jogát erőszak ellenében, attól függetlenül, hogy magánszemély, csoport vagy az állam gyakorol erőszakot. Mégsem gondoljuk, hogy az erőszak önmagában jó dolog vagy csodaszer. Csak kikényszerített önvédelmi formáját tudjuk elfogadni.”59
Bár ezt a nyilatkozatot mindjárt öt csoport is aláírta – a Dolgozók Szakmaközi Szövetsége (DSZSZ), az Anarchoszindikalisták Konföderációjának (ASZK) Moszkvai szervezete, a Naperekor folyóirat szerkesztősége, az Utópia folyóirat kollektívája és az Alekszej Borovoj nevét viselő Csoport60 , a valóságban a nyilatkozat a moszkvai anarchisták kicsinységét és erőtlenségét tükrözte: a DSZSZ szó szerint 5 főből állt, ugyanezek az emberek alkották a Naperekor folyóirat szerkesztőségét. Az ASZK bármilyen tevékenységgel régen felhagyott moszkvai szervezete nevében V. Tupikin és a társadalmi tevékenységgel már néhány év óta nem foglalkozó M. Covma lépett fel. Az Utópia folyóirat “kollektívája” ugyanez a Tupikin volt, az Alekszej Borovoj nevét viselő Csoport – ugyanezen Covma álneve.
A Tupikinnál végrehajtott házkutatással, valamint archívumának és számítógépének elkobzásával (az újságíró munkaeszközei) sokkolt moszkvai anarchisták naiv kísérlete, akik magukat igyekeztek megóvni a további házkutatásoktól és elkobzásoktól, nem mentette meg őket. A DSZSZ magán érezhette az FBSZ éber figyelmét61 . Még inkább jellemző egy másik történet: amikor a szerzők tájékoztatásra szétküldték a nyilatkozat tervezetét, első reagálásként Alisza Nyikulinának, a SZÖSZ (Szociális-Ökológiai Szövetség) munkatársának a szigorú válaszát kapták kézhez, aki tiltakozott azon bekezdések ellen, amelyek az “önvédelemhez való jogot” tartalmazták. Nyikulina azt írta: “Az ellenállás egyik legfőbb elvének az erőszakmentesség elvét tartom… Az erőszakra nem szabad erőszakkal felelni.”62 És egy idő múltán éppen szegény Nyikulina került a Lubjankára “tanúként”.
Összességében a moszkvai anarchisták nyilatkozata példáján nyomon követhető, hogyan vezetnek a nyomásgyakorlás és megfélemlítés módszerei szakadáshoz és nézeteltérésekhez az “ellenfél” soraiban. Az FBSZ örömünnepet ülhetett: sikerült kiprovokálni a “nihilisták szakadását”.
A “krasznodari ügy” bírósági tárgyalása 1999. július 12-én kezdődött. Az ülés azzal indult, hogy “az ügyvédek két külön végzést indítványoztak: állapotos asszony törvénytelen őrizetben tartására és az FBSZ általi törvényellenes operatív adatgyűjtésre Markelov ügyvédről”63 , de a bíróság mindkét indítványt elutasította. Ekkor az ügyvédek az ügy ejtéséért folyamodtak Sipcova tekintetében, mivel terhessége folytán amnesztia alá esik. De a bíróság nem ismerte el a nyolcadik hónapos terhes Sipcovát állapotosnak!64 Ez idáig ez precedens nélküli eset a hazai bírósági gyakorlatban. Amikor ismerős jogászoknak elmeséltem, egy emberként állították: “Ez lehetetlen!” Mikor rákérdeztem, ugyan miért lehetetlen, a válasz az volt: ilyen eset még Sztálin alatt sem fordult elő. Ez ugyan meglehet, de akkor sem érv. Csak egy ügyvéd motiválta másként saját hitetlenségét: “Ha állapotos lett volna, utána hamarosan szülnie kellett volna.” Meghallva a választ, miszerint úgy is történt (másfél hónappal később Larisza a börtönben megszülte gyermekét), az ügyvéd nagy szemeket meresztett, és magához térve így szólt: “Úgy tűnik, ideje elhúzni ebből az országból.”
A bíróság pozíciójának hátterében különös – embertelen, jezsuita – logika rejlik: a bíróság természetesen értette, hogy Sipcova állapotosként óhatatlanul amnesztiában részesül, előbb vagy utóbb egy bíróság magasabb fokon így határoz. De arra helyezték a tétet, hogy amikor az ügy eljut a fellebbezés elbírálásáig valahol a Legfelsőbb Bíróságon, Larisza már megszül, és következésképp többé már nem állapotos, ezzel együtt már nem esik amnesztia alá!
Ám a védelem kudarcai után elkezdődtek a vád kudarcai. A tanúk többsége nem jelent meg a tárgyaláson65 , akik pedig megjelentek, sorban visszavonták vagy megváltoztatták a nyomozás során tett vallomásaikat66 . “A vád néhány tanúja azt mondta, hogy a vizsgálat során nyomást gyakoroltak rájuk, és kénytelenek voltak aláírni azt, amit diktáltak nekik.”67 A legnagyobb csapást M. Rangyina vallomásának visszavonása jelentette, mivel ez gyakorlatilag szétzilálta a Sipcova elleni vád verzióját68 . Ténylegesen a vád kezében csupán Nyepsikujev vallomása maradt, aki egyébként a bíróság előtt összezavarodott, és módosítgatta vallomását (de nem Sipcova tekintetében). A bíróság meghallgatta a szakértői véleményeket, amelyek alapjában igazolták, hogy Sipcovának nem volt része a robbanóanyagok szállításában és előállításában.
Gyakorlatilag az ügy a bíróságon elbukott69 . A vádak képtelensége gyakran váltott ki nevetést a teremben.70 Viktor Micsurin, Sipcova védője konstatálta: “A vizsgálat nem objektíve állt hozzá az ügyhöz, a felhozott vádakat nem erősíti meg bizonyítás”, és felháborodva kijelentette, hogy a per folyamán “gyakorlatilag tagadják az Alkotmány által garantált ártatlanság vélelmét. Éppen ellenkezőleg, a vádlott ügyvédei kénytelenek bizonyítani védencük ártatlanságát, azaz olyasmivel kell foglalkozniuk, ami elvben nem az ő dolguk”71 .
Végül július 14-én az utolsó szó jogán felszólalt L. Romanova-Sipcova. Ragyogó beszéd volt. Larisza kifejtette anarcho-kommunista nézeteit, beszélt arról, hogy hisz a dolgozók forradalmi tetteiben és a szociálisan igazságos társadalom szükségességében. Beszéde lényegében leleplezte a nyomozókat és az FBSZ-t. Szólt a rá, szüleire, ügyvédeire gyakorolt nyomásról. Követelte, hogy szolgáltassák vissza minden elkobzott tárgyát, még az ammóniumnitrátot is, amit trágyázásra használt72 . Ezután Szergej Szvasenko bíró váratlanul hatnapos szünetet rendelt el. “A későbbiekben kiderült, hogy a hatóságoknak telefonálgatott…”73
Július 20-án folytatták az ülést. Az utolsó szó jogán Nyepsikujev kapott szót. Sipcovától eltérően ő mindenáron próbált elhatárolódni az anarchizmustól, bánta bűneit, és megértésért könyörgött. De a bíró ítélete valamennyi jelenlévőt megdöbbentette: Sipcova négy év normál rezsimű telepen letöltendő börtönbüntetést kapott, Nyepsikujev pedig három évet. Ha Sipcova védőit megdöbbentette az állapotos asszony elítélése, akinek pici gyermeke is van (s akinek férje ez időben már letartóztatásban volt és előzetesben ült), akkor a Nyepsikujev-védelmet igencsak kellemetlenül érintette azon egyetlen tanú elítélése, akinek vallomására az egész vádat alapozták. Nyepsikujev ügyvédje hirtelen haragjában azt találta mondani az újságíróknak, hogy igaz a régi szólás, miszerint “keveset beszélsz – keveset kapsz, semmit nem szólsz – semmit nem kapsz”74 . Sipcova így kommentálta Nyepsikujev elítélését: “Ez jó lecke a leendő nyepsikujeveknek, akik »aktívan együttműködnek« a nyomozókkal.”75
“A bíró az ítélethirdetést követően egy pillanat alatt elpárolgott, a bírósági ülnökök széttárták kezüket, és azt mondták, Szvasenko telefonált valakinek, és lediktálták neki az ítéletet.”76 Az anarchistáknak lehetőségük nyílott rá, hogy az ítélet különösen hatásos részeit idézzék. Például ezt: “A vizsgálat során megállapítást nyert Sipcova és Nyepsikujev vádlottak részvétele egy nem bejegyzett anarcho-kommunista társadalmi egyesület tevékenységében, ahol Larsz és Krokodil fedőnéven ismerték őket. Ezt a tényállást maguk a vádlottak is elismerték, más bizonyítékok is alátámasztják, s így ez bizonyítja bűnösségüket az inkriminált cselekedetben.”77 Az anarchisták ezt így kommentálták: “Először is, agyrém. Másodszor, világos, hogy a meggyőződéséért ítélték el!”78 Ez valóban nem jött össze a bíróságnak: Nyepsikujev semmiféle “anarcho-kommunista egyesületnek” nem volt tagja, sőt anarchista sem volt (amit maga is elismert a bíróságon), Sipcova pedig, bár anarcho-kommunista volt, szintén nem tartozott semmiféle “egyesülethez” (főleg nem Nyepsikujevvel együtt). Ilyen “egyesület” – a Kubáni Anarchisták Föderációja – tagja Rangyina volt, de éppen őt semmivel sem vádolták. A “Krokodil” (emlékeztetőül: ez Nyepsikujev punk neve) pedig egyáltalán nem “pártbeli fedőnév”. Hasonlóképpen “Larsz” az a név, amivel Sipcova a Trava i voljában megjelent cikkeit aláírta. És végezetül: a törvény nem írja elő a társadalmi egyesületek kötelező regisztrációját.
Sipcova védőire nem kisebb benyomást tettek az ítéletben található közvetlen meghamisítások. Például az ítéletben szerepel, hogy Sipcovát felismerte Ju. Scserbakova vonatkísérő, aki ráadásul kijelentette, hogy Sipcova átadott neki egy csomagot egy Nyepsikujev nevű ember számára. Egy másik példa: az ítéletben utaltak a Sipcova bűnösségét alátámasztó szakértői adatokra79 . Amint arról már szó esett fentebb, a szakértők nem támasztották alá Sipcova bűnösségét. Sipcova azonosítása a vonatkísérő által pedig meg sem történt! (112–17. sz. ügyirat, 2. kötet, Ju. Scserbakova 1999. 03. 15-i vallomása80 ). Sőt mi több, a nyomozás megállapította, hogy Sipcova-Romanova egyáltalán nem ismerte a “Nyepsikujev” nevet (!). Nyepsikujevet csak “Krokodil” és “Krek” néven ismerte (ugyanott, L. V. Romanova 1999. 03. 15-i és 1999. 04. 27-i kihallgatásai, L. V. Romanova és G. A. Nyepsikujev szembesítése 1999. 03. 16-án81 ).
Nyepsikujev további sorsáról keveset tudunk. A Krasznodarban járt komszomolisták állítása szerint “Nyepsikujev ugyanabba a börtönbe került, közös cellába. Az ilyen elkülönítőkben és zónákban nagyon gyorsan terjednek a hírek. Ezért Gena cellatársai hamar tudomást szereztek »hőstettéről« a nyomozás során… El lehet képzelni, mit műveltek vele. Az igazságosságot, amit nem leltünk a burzsoá bíróságon, köztörvényesek állították helyre. Ez az önhitt kretén, aki nemrég még ostobácska kaján mosollyal, cigarettázva kérkedett és az újságíróknak kijelentette, hogy Larisza helyettesítette őt, most az ügyvédjének panaszkodva mondta, hogy nem akar tovább élni…”82
Többet tudunk Lariszáról. Ugyanúgy, mint Nyepsikujevet, őt is megbilincselték még a bírósági tárgyalóteremben, aztán 15 órától 22 óráig kénytelen volt az őrkíséret kocsijában ücsörögni, mivel egyetlenegy börtön sem akarta befogadni83 (a törvényhozó nem vette számításba azt az esetet, hogy a bíróság visszautasítja egy nyolcadik hónapban levő asszony terhességének elismerését!). Végül egy krasznodari “fejes”, bizonyos Afanaszjev ezredes személyes parancsával kényszerítette a börtönorvosokat, hogy fogadják be Lariszát az előzetes letartóztatásban levők kórházába84 . Két héttel a szülés előtt átszállították Uszty-Labinszkba a 3. számú női telepre.
Augusztus 25-én a járási bíróság tárgyalta a Sipcova ügyvédjei által benyújtott semmisségi panaszt. A Pervomajszkij kerületi bíróságon elkövetett nagyszámú durva és nyilvánvaló hiba miatt az ügyvédek biztosak voltak a sikerben. De a járási bíróság elutasította a semmisségi keresetet.
L. Romanova-Sipcova augusztus 26-án a telepen szült. Nehéz szülés volt, a telepen fájdalomcsillapító és érzéstelenítő nem volt.
Szeptember 3-án a járási bíróság elnöksége váratlanul új határozatot hozott Sipcova ügyében. Mint kiderült, a semmisségi panaszt tárgyaló járási bíróság egy bírója “különvéleményt” fogalmazott meg, és panaszt tett az elnökségnél, elsősorban az állapotos Sipcova terhességét el nem ismerő elutasító határozat embertelen és abszurd mivoltára hivatkozva. Az elnökség megtárgyalta a panaszt, és határozatot hozott: négy év feltételesen85 . Szeptember 9-én Sipcova az újszülöttel elhagyta a telepet.
De a “krasznodari ügy”-ben az a legelképesztőbb, hogy a bírósági ítélettel nem zárult le! Sipcovát a telepen tartózkodása első napjától kezdve többször berendelték az operatív részleghez, kihallgatták, keresztkérdéseket tettek fel a saját ügye kapcsán, krasznodari ismerősei iránt érdeklődtek, azok neveit akarták, akik segíteni próbálták a börtönben. Pénzküldeményt, csomagokat nem kaphatott, ügyvédjével nem találkozhatott.
Moszkvába történt visszatérése után Sipcovát állandóan kihallgatták, most már az ÚFA-ügyben. Lakásánál 24 órás megfigyelést szerveztek (az FBSZ munkatársai még csak nem is álcázták magukat), és természetesen lehallgatták telefonját.
Végül 2000. április 5-én Larisza Sipcovát a házából kijövet letartóztatták, és a Lubjankára szállították.
Ismertették vele a 772. számú ügyben (az 1999. április 4-én, az FBSZ várójában történt robbantás) ellene emelt vádat. (A cselekmény idején Larisza a krasznodari börtönben ült.)86
Mint ismeretes, mindez azzal végződött, hogy Romanova-Sipcovát zárt bírósági ülésen hat és fél évre elítélték az ÚFA-ügyben, egy ugyanolyan koholt ügyben, mint amilyen a krasznodari volt. (Ez utóbbit könnyű bebizonyítani, de ez már egy más történet.)
A “krasznodari ügy” csak egy az FBSZ által konstruált, “baloldali terroristák” elleni ügyek között. Ezen ügyek során a politikai kiszorítottakon (akinek nem volt társadalmi támogatottsága, “felsőbb” kapcsolatai, és akiket nem volt, aki védelmébe vegyen), többek közt az anarchistákon csiszolták ki az ellenzék elnyomásának módszereit. Azokat a módszereket, amik igazolták a hozzájuk fűzött reményeket, a későbbiekben alkalmazásba vették, például a Limonov-ügyben és az “oligarchák” ügyében. Nevezetesen a “krasznodari ügy”-ben alkalmaztak először olyan fogásokat, mint provokátor beépítése ellenzéki szervezetbe, a központi sajtótól való elszigetelés, a postai, távirati közlemények blokkolása, számítógépek elkobzása információszerzés ürügyével (holott a merevlemezek teljes tartalma kimásolható anélkül, hogy a számítógépet kivinnénk a házból), tanúkihallgatás lefolytatása Lefortovóban pszichológiai nyomásgyakorlás céljából, ügyvéd eltávolítása oly módon, hogy ugyanazon ügybe tanúként vonják be.
Az FBSZ által kitervelt “baloldali terrorizmus” elleni különböző ügyekben különféle módszereket “csiszoltak ki”. Jellemző, milyen sikeres volt az anarchisták kiválasztása a provokáció objektumának szerepére. A moszkvai házkutatásokat követően a megriadt moszkvai anarchisták komoly erőfeszítéseket tettek, hogy felhívják a központi média figyelmét a történtekre: egyes anarchistáknak jó kapcsolatai voltak a liberális sajtónál még az SZKP hatalma elleni közös harc idejéből, mások ugyanilyen kapcsolatban voltak a kommunista sajtóval 1993 októbere óta. De sem ezek, sem azok nem kívántak foglalkozni a dologgal! A liberális média újságírói – bár értették, hogy koholmányról és rendőri provokációról van szó – előnyösebbnek tartották, ha a formálisan liberális politikai rezsim oldalán állnak (és nem annak anarchista ellenfele oldalán), a kommunista lapok újságírói pedig nem akartak kedvelt Kondratyenkójuk ellen fellépni. És valamennyien féltek bajszot akasztani az FBSZ-szel. Sem az egyikek, sem a másikak bele sem gondoltak, hogy nem beteges dolog-e az FBSZ, a “liberális állam” és a xenofób Kondratyenko megható szövetsége.
A központi médiumok között az egyetlen, ahol tért kapott a krasznodari ügy, a “Hét botrányai” nevű, meglehetősen kétes hírű műsor volt, és ez is csak azért, mert ott dolgozott a magát meggyőződéses anarchistának valló Andrej Sztvolinszkij.
A “krasznodari ügy” a napnál világosabban bemutatta a hazai médiában a cenzúra és öncenzúra állapotát, és az FBSZ számára lehetőséget adott a következtetésre: amit a média nem kap fel, az nem létezik a társadalmi tudatban, következésképpen az önkény bármilyen megnyilvánulása büntetlen maradhat. Könnyű észrevenni (még ezen cikk lábjegyzeteiből is), hogy a krasznodari üggyel kapcsolatban a központi média által felvetett kétségeket csak 2000-ben publikálták, amikor az önkény áldozatainál ez már nem osztott, nem szorzott. Ráadásul ennek kiváltója az ÚFA-ügy volt.
Egyébként abból a tényből, hogy az információ terjedését teljesen nem sikerült megakadályozni (kis példányszámú balos kiadványok és az internet), és nem sikerült az ügytől elszigetelni a külföldi tudósítókat, Lubjanka levonta a tanulságot. Az ÚFA-ügyben az FBSZ munkatársai már aktívan kommunikáltak az újságírókkal és etették a sajtót mindenféle hagymázos információval: az “ÚFA-nak ötszáz harcosa” van szerte az országban, a nyomozók által állítólag fellelt titkos fegyverraktáraik tele van robbanóanyagok tonnáival stb.
Ha összevetjük a “krasznodari ügy”-et a Nyikityin-üggyel vagy a Paszko-üggyel, nyilvánvalóvá válik, hogy csakis a hazai média cenzúrája és öncenzúrája miatt és hogy a “krasznodari ügy”-et a bírósági tárgyalás időpontjáig totálisan agyonhallgatták, alakulhattak ki olyan eszelős dolgok, hogy két embert elítélnek úgy, hogy az ellenük emelt vád a bíróságon teljesen összeomlik, vagy hogy egy nyolcadik hónapban levő asszony terhességét a bíróság nem ismeri el.
Hozzáteszem, hogy az újságírói gyávaság, mint mindig, elnyerte büntetését: amikor a “balosokon” sikeresen kipróbált módszereket később bevetették a kegyvesztett “oligarchák” ügyében, az “oligarchák” médiabirodalmából sok újságíró munka nélkül maradt.
“– Bocsánat, apa, megint zavarlak – mondta Félix belépve. – Most akkor mégis hogy van: volt harminchetes év, vagy nem?– Nem volt – felelte az apa apai nyájassággal –, nem volt, fiacskám. De lesz.”
Jegyzetek
1 L. Gazeta.ru, 2000. szeptember 25.
2 L. uo.
3 A vallomás szövegét l. a Politikai Foglyok Védelmi Bizottságának Közleményei, 2000., 1. szám, 9. o.
4 “Szocialista és kommunista szervezetek 1997 augusztusában. A Humanitáriuspolitikai Kutatóintézet monitoringja”, 1997. szeptember.
5 ITAR-TASSZ, 1997. július 22., 18:08
6 L. “Az Oroszországi Föderáció Büntető Törvénykönyve. Hatályba lépés dátuma 1997. január 1.” Moszkva, 1996., 106. o.
7 http://ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm
8 Moszkovszkij komszomolec, 1998. november 3.
9 L. Kommerszant, 1999. január 22.
10 Moszkovszkij komszomolec, 1999. január 23.
11 Szegodnya, 2000. szeptember 19.
12 Bumbaras-2017,, 1999., 2. szám
13 Kommerszant, 1999. március 26.
14 Bumbaras-2017, 1999., 2. szám
15 Kommerszant, 1999. március 26., Kommerszant, 1999. március 26.
16 Izvesztyija, 1999. 04. 10.
17 Kommerszant, 1999. 03. 25.
18 Kubanszkije novosztyi, 1999. 05. 12.
19 http://www.krasnodelo.chat.ru
20 Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23.
21 L. Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10. o.
22 http://www.krasnodelo.chat.ru
23 Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10. o.
24 http://www.krasnodelo.chat.ru
25 L. uo.
26 L. uo.
27 Novoje vremja, 42. sz. 2000. 10–11. o.
28 http://www.krasnodelo.chat.ru
29 Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 07. 13
30 Komszomolszkaja pravda na Kubanyi, 1999. 07. 14.
31 Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23
32 Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.
33 Idézet: Novoje vremja, 42. sz. 2000. 11. o.
34 http://www.krasnodelo.chat.ru
35 http://www.krasnodelo.chat.ru
36 http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_3jun99.html
37 Csornij szpiszok, 23. sz.; Bumbaras-2017, 2. sz. 1999; An-Press Message (SZPb), 1999. 02. 03.
38 Csornij szpiszok, 23. sz.; An-Press Message (SZPb),1999. 02. 03.
39 Antyipresszant, 2. sz. 1999.
40 Uo.
41 http://www.krasnodelo.chat.ru
42 http://www.krasnodelo.chat.ru
43 http://www.krasnodelo.chat.ru
44 An-Press Message (SZPb), 1999. 04. 17.
45 http://www.krasnodelo.chat.ru
46 Uo.
47 Avtonom (Krasznodar), 10. sz.
48 Bumbaras-2017, 3. sz. 1999.
49 Antyirepresszant, 2. sz. 1999.
50 Krasznodarszkije izvesztyija, 1999. 03. 23.
51 Uo.
52 Trava i volja, 6. sz.
53 An-Press Message (SZPb),1999. 03. 10.
54 http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_13may99.html
55 http://www.krasnodelo.chat.ru
56 http://www.ipclub.ru/identity/pres/deadline/anarkh_3jun99.html
57 Bumbaras-2017, 1999. 2. sz.
58 http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm
59 Naperekor, 10. sz., 78. o.
60 Uo.
61 Csornij szpiszok, 49. sz.
62 An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.
63 http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm
64 Avtonom (Krasznodar), 10. sz.; Csornij szpiszok, 51–52. sz.; Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.
65 http://www.krasnodelo.chat.ru
http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm
66 http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm Bumbaras-2017, 1999. 3. sz; Avtonom (Krasznodar), 10. sz.
67 Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.
68 Csornij szpiszok, 51. sz.; Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.; Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.
69 Szegodnya, 1999. 07. 13.; Kommerszant, 1999. 07. 15.
70 http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm
71 Csornij szpiszok, 51. sz.
72 An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.
73 http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm
74 Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.
75 Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.
76 Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.
77 Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.; Avtonom (Krasznodar), 10. sz.
78 Avtonom (Krasznodar), 10. sz.
79 http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm
80 http://www.krasnodelo.chat.ru
81 Uo.
82 Bumbaras-2017, 1999. 3. sz.
83 http://www.ecoline.ru/POPR/rus/program/project.htm An-Press Message (SZPb),1999. 07. 26.
84 Pressz-reliz FAK, 1999. 07. 26.
85 Pressz-reliz FAK, 1999. 09. 02.
86 An-Press Message (SZPb),1999. 04. 07.; Kommerszant, 2000. 04. 07.(Fordította: Anyiszonyan Klára)
* Eredetileg Kolumbuszt ábrázolta Cereteli szoborkompozíciója, de az amerikai megrendelőnek nem felelt meg, ezért az oroszok vették meg és a fejét kicserélték I. Péterére (a ford. megjegyzése).
Fordította: Anyiszonyan Klára