Alekszandr Taraszov
“Az újságok és a folyóiratok nem arra valók, hogy informálják a lakosságot, hanem arra, hogy nyomást gyakoroljanak rá… Ez olyan probléma, amely minden nyugati demokráciát érint. …Az idõszaki kiadványok az élet egy sor szféráját figyelmen kívül hagyják, mint például a munka világa vagy az egyetemeké.”
(Angelo Del Boca)
“Századunk a történelem elsõ olyan korszaka, amikor jól képzett emberek ezrei szentelik minden idejüket annak, hogy birtokukba kerítsék a közvéleményt. Kisajátítsák, hogy aztán manipu-lálhassák, kizsákmányolhassák, ellenõrizhessék.”
(McLoin marsall)
“Két olyan intézmény létezik, amelyet meg kell semmisíteni: a maffia és a televízió.”
(Edward Teller)
Szerény célt tûztem magam elé: felmérni, hogyan reagálnak tömegtájékoztatási eszközeink a diákzavargásokra, és azután ezen a konkrét példán tetten érni néhány olyan tendenciát, amely hazai médiumaink fejlõdését (vagy ellenkezõleg: degradációját) tükrözi.
Miért éppen a diákzavargásokat választottam? Több ok is erre késztettett. Elõször is: bármiféle polgári zavargás már eleve “kiemelt témának” számít, elsõ hasábos hír, fõsorként fut a beharangozó hírlistán. Másodszor: a diákzavargásoknak mitizált és szakralizált jelentõsége van a köztudatban; hogy is ne lenne így, hiszen jól ismerjük õket, emlékezünk rájuk, olvastuk, kíváncsiak voltunk, élénk figyelemmel követtük: ott volt 68 májusa, a Sorbonne, a barikádok, Cohn-Bendit, “az ifjúsági forradalom”, “a nemzedéki konfliktus”, a hippik, a “Blitz”, Rudi Dutschke, “Diákok a demokratikus szabadságért”, Woodstock, Janis Joplin, Bob Dylan, “The Times They Are a-Changin”, Sartre, Godard, Marcuse, “Itt a nyár, ideje megbirkóznunk az utcákon…” A negyveneseknek, akik nálunk most vezetõ helyeket foglalnak el a médiában, mindez fiatalságuk emléke, szent dolog… Harmadszor: az ifjúsági téma profitábilis: mindenki elolvassa, mindenki megnézi: a fiatalok, mert róluk szól, az idõsebbek, mert nekik is vannak gyerekeik. Ez többszörösen beigazolódott az elmúlt tíz évben azoknak a cikkeknek és filmeknek a példáján, amelyek a “Rendszerrel”, a fiatalkorúak kábítószer-fogyasztásával, a rock-szubkultúrával, a “kazányi kommandókkal” foglalkoztak. Végül, negyedszer: a diákzavargások egyszerûen látványosak, ahogy a profik mondják, “szép képek”, a tévé különösen ráharap az ilyesmire…
Már látom is az ellenvetést: mindez rendben van, de hát tulajdonképpen miféle diákzavargásokról van szó? Senki sem hallott itt semmiféle zavargásokról.
Hát éppen ez az. Zavargások ugyanis voltak. Információ nem volt róluk. Hogy pótoljuk a tömegtájékoztatási eszközeink által keltett hiányt, elõször is magukról a zavargásokról kell megemlékeznünk.
1. számú zavargás – Moszkva, 1994. április 12.
A zavargás a kormányzati épület (“Fehér Ház”) elõtti tüntetésbõl nõtt ki, amelyet egy hivatalos intézmény, az Egyetemisták Szakszervezeti Egyesületeinek Társasága (APOSZ) szervezett, hogy hangot adjon az ösztöndíjak emelésére és rendszeres kifizetésére irányuló követeléseknek. A hivatalos szakszervezetek szokott eljárása szerint a megmozdulásra Közép-Oroszország legkülönbözõbb városaiból (Kaluga, Tver, Penza, Voronyezs) autóbuszokon felhozták az ottani diákság képviselõit. Itt, természetesen, csatlakoztak hozzájuk a moszkvai egyetemisták. A résztvevõk létszáma így elérte az ötezret. A tüntetésen persze megjelentek a baloldali ellenzék képviselõi is – a komszomolistáktól az anarchistákig –, akik a diákok között személyre szóló propagandát folytattak, és élénken kínálgatták a saját folyóirataikat.
Két órányi unalmas és eredménytelen álldogálás után a résztvevõknek elfogyott a türelme. A kormány nyilvánvalóan tüntetõleg semmibe vette a megmozdulást. A balosok biztatására az egyetemisták spontán nagygyûlés szervezésébe fogtak, egy építkezési felvonulási kocsit használva tribün gyanánt. A hivatalos szakszervezeti vezetõk próbálták volna útját állni a fordulatnak, de senki sem hallgatott rájuk. A diákok egymást váltva, egyre nagyobb hangerõvel hánytorgatták fel a kormánynak és az elnöknek mindazt, ami felgyülemlett bennük. A felszólalók híján voltak minden szónoki tapasztalatnak, és nem csoda, hogy az érvelõ kritikától hamar eljutottak “a legfelsõbb vezetés” fenyegetéséig és szidalmazásáig. Ekkor a kezdeményezést magukhoz ragadták a nagygyûléseken edzõdött balos vezetõk. Forradalmasító beszédeikkel felszították az indulatokat, és rávették a tömeget, hogy vonuljanak a Kremlhez, és a demonstrációt folytassák a Vörös Téren. Elvégre a hatalmi szervek egy ilyen megmozdulást már aligha hagyhatnak figyelmen kívül.
A tömeg kitódult az Új Arbatra, miközben ilyeneket skandált: “Ösztöndíjat! Ösztöndíjat!”, “Minden hatalmat a diákoknak!”, “Fuck off burzsujok!”, “Jelcin barom!”. A vonulásban két és fél – háromezer ember vehetett részt. A szervezettséggel nem dicsekedhettek. A “tiltakozó menet” inkább népünnepélyre emlékeztetett, és csak az elsõ sorok tûntek igazán rendezettnek, ahová a politikai aktivisták csoportosultak.
A tüntetõk megbénították a közlekedést az Új Arbaton; a rendõrség kénytelen volt elterelni a forgalmat. Mellesleg valami “újorosz” a nyugati márkájú kocsijával habozás nélkül a felvonulók közé hajtott, és elütött egy egyetemistát (a fiú szerencsére megúszta néhány zúzódással). A földühödött diákok azonnal összetörték a kocsi szélvédõjét, és megfenyegették az “újoroszt”, hogy felgyújtják az autójával együtt. A résztvevõk emlékezete szerint “a burzsuj úgy összehúzta magát a talicskájában, mint egy kisegér”.
Az elsõ összeütközésre a rendõrséggel az “Október” mozi elõtt került sor. Az oszlop megállítása kudarcba fulladt: a diákok áttörték a rendõrkordont – igaz, hármójukat letartóztatták (közöttük Dmitrij Kosztyenkót, a Forradalmi Anarchista Kezdeményezés [IREAN] vezetõjét). Ezek után az egyetemisták hangulata radikalizálódott, és az “Ösztöndíjat!” típusúakat véglegesen kormány- és elnökellenes, sõt általában antikapitalista jelszavak váltották föl. Több további kordont áttörve, az oszlop kijutott a Manyézs térre, és a Kutafja-torony vonalában megütközött az OMON karhatalmistáival.
Bár a diákok aktívan ellenszegültek, a demonstrációt feloszlatták. Ugyanakkor néhány száz tüntetõ (különbözõ adatok 300 és 600 közé teszik a számukat) átverekedte magát a Sándor-kerten, és eljutott az Isztoricseszkij közig. Ez a csoport alapjában komszomolistákból, anarchistákból meg az ifjúsági new left, a “Partizánmozgalom” aktivistáiból állt. E kirajzottak élén egyszercsak átvette az irányítást Alekszej Cvetkov, a kultúraellenesek Lila Internacionáléjának vezetõje.
Az Isztoricseszkij közben azután a csoport az OMON masszív erõfölényébe ütközött. A tüntetõk többségét megverték és megfékezték. Többek között maga Cvetkov is harcképtelenné vált, miután súlyos agyrázkódást kapott (késõbb sokáig kezelték, és mind a mai napig orvosi megfigyelés alatt áll). Ám az IREAN aktivistáinak vezetésével 100–150 egyetemista még így is átverekedte magát a karhatalmisták kordonján, és “behatolt” a GUM áruházba. Ott azután jelszavakat skandálva és forradalmi tartalmú transzparensekkel meg vörös és fekete zászlókkal hadonászva hatalmas felfordulást keltettek. A GUM kellõs közepén, pontosan a szökõkútnál, egy elegáns újorosz (drága öltöny, bõrkabát) kötelességének vélte, hogy megállítsa a tüntetõket, értésükre adandó, mennyire elégedetlen külsõ megjelenésükkel és zászlóik színezetével, mire a diákok egyszerûen belehajították a szökõkútba.
Keresztülrohanva a GUM-on, a tüntetõk kiözönlöttek a Vörös Térre, ahol azonban már várták õket az OMON újabb alakulatai. Rövid összecsapás következett, amelynek során a tüntetõk csoportját végleg szétoszlatták.
A zavargások során 60–80 tüntetõt bántalmaztak súlyosan, illetve sebesítettek meg, kilenc embert pedig letartóztattak. Az utóbbiak ügyében már másnap sor került az ítélethozatalra. Újságíró nem volt jelen. Néhány tüntetõt késõbb a jogi következményeken túli hátrányok is sújtottak (Kosztyenkót például, aki a bíróság elõtt megúszta figyelmeztetéssel, kizárták a nappali aspirantúráról).
Az 1994. április 12-i diákzavargás ösztönzésére jött létre a Diákönvédelem nevû szakszervezet, amelynek alapító konferenciáját éppen a megmozdulás résztvevõi hozták tetõ alá április 16-án a Moszkvai Állami Egyetemen. A szakszervezet végrehajtó bizottságába bekerült a tüntetés egy sor aktív résztvevõje, elnökké pedig Kosztyenkót választották. Az 1995/96-os tanév elejére a Diákvédelemnek már 12 800 tagja volt Oroszország húsz régiójából.
Ez az 1994. április 12-i diákmegmozdulás volt az elsõ tömeges utcai zavargás Moszkvában (sõt, ha nem tévedek, egyáltalán Oroszországban) az 1993. októberi államcsíny után, és az elsõ diákzavargás Moszkvában a 60-as évek vége óta, amikor a Szovjetunióban tanuló kínai egyetemisták demonstráltak.
Hogyan reagált erre az eseményre a mi írott és elektronikus sajtónk?
Sehogy.
Ez nem azt jelenti, hogy az újságírók közül senki sem tudott róla, hogy nem figyelmeztették õket elõre, és ezért semmit sem lehetett rögzíteni – hiszen a tüntetõ diákok csak tévékamerákból 18 darabot számoltak össze! Tegyük fel, ebbõl három a biztonságiaké volt, de a többi kétségtelenül különbözõ tv-társaságokhoz tartozott. A vezetõ hazai televíziós csatornák mind jelen voltak a “Független TV” kivételével (õk éppen valami tûzeset rögzítésével voltak elfoglalva a város túlsó végén). Ám ezekrõl a Kormánypalota elõtt és a Kreml közvetlen közelében lezajlott zavargásokról végül egyetlen televíziós társaság sem adott le akár egyetlen kockányi képet is!
Persze akadhat, aki mindezt a véletlennek tulajdonítja. Én nem tudom így látni.
A nyugati televíziós újságírók ezzel szemben tették a dolgukat. A moszkvai diákzavargásokról szóló híradások a brit, a kanadai, a francia, a belga, a luxemburgi, a svéd és a lengyel társaságok adásaiban képernyõre kerültek. Legalábbis ezekrõl az országokról tudok, persze lehet, hogy máshol is tudósítottak a tüntetésrõl.
Érdemes-e ezek után hinnünk azoknak a szakembereknek, akik állítják, hogy Oroszországban ma a világ “legszabadabb” tömegkommunikációs eszközei mûködnek (mert, ahogy mondják, a pártdiktátum már nem fenyegeti õket, a finánctõke diktátumának pedig még nincsenek kitéve)?
Az, hogy egy ilyen vehemens diákmegmozdulást a médiumok totálisan elhallgattak, még meghökkentõbb ténynek bizonyul, ha azzal hasonlítjuk össze, ahogyan ugyanezek a tömegtájékoztatási eszközök az 1993. októberi államcsínyre reagáltak. A tüntetõk és a rendõrség 1992. február 25-i összecsapásait (amelyek, mellesleg, sokkal kisebb volumenûek voltak, mint a most ismertetett diákzavargás esetében) az összes “vezetõ orgánum” és az elektronikus sajtó tüzetesen bemutatta, és azután még hat napon át szakadatlanul csócsálta, a legutolsó részletekbe menõ elemzéseket pedig még március 6-án is olvasni lehetett.
A “Hazugság Birodalmának ostroma”, ez a hírhedt esemény 1992 júniusában, amely 22-én az “ostromlók” táborának szétkergetésében, az ezt követõ demonstrációs menetben és a Rigai Pályaudvar elõtti téren a rendõrséggel való megütközésben tetõzött, nemcsak a tv-ben és a rádióban volt “egyes számú téma” – ez magától értetõdik –, hanem az összes központi újságban és az igényesebb folyóiratokban is.
Amikor 1993. május 1-jén a tüntetõk a Lenin sugárúton összecsaptak a rendõrséggel, a sajtó az eseményrõl a lehetõ legrészletesebben tudósított. És bár a kormány nyíltan propagandisztikus megközelítést erõltetett a tévére, el kell ismernünk, hogy nem sikerült teljes mértékben maga alá rendelnie az elektronikus sajtót, és a televízió a hivatalos kommentárok mellett elegendõen sokszínû válogatásban mutatta be a résztvevõk és szemtanúk véleményét és elég részletes videoanyaggal ábrázolta az eseményeket ahhoz, hogy bármely nézõ, aki csak egy kicsit is képes a dolgok önálló megítélésére, ennek alapján kialakíthatta a saját véleményét. A “vezetõ” újságokban pedig még ennél is szélesebb skálán szóródtak a vélemények és a részletes érvelések.
Feltûnõ egyöntetûség nyilvánult meg az elektronikus média híradásaiban 1993 szeptemberében is, mind Jelcin 1400. számú utasításának kiadása után, mind a “Fehér Ház” ostromának kezdetén – legalábbis az események kiélezõdéséig (azaz október 2-áig, amikor összecsapásra került sor a tüntetõk és az OMON között a Szmolenszk téren). Az október 3-i történéseket a televízió már tüzetes részletességgel ismertette, bemutatva a tüntetõk átözönlését az Október térrõl a “Fehér Házhoz” és a blokád felszámolását. Még a tv egyes számú csatornájának kikapcsolása sem béníthatta meg az eseményekrõl szóló információk áramlását. S még ha a lakosság jelentõs része félretájékoztatottnak bizonyult is október 3-án és 4-én (emlékeztetek rá, hogy az ellenzéki kiadványokat október 4-e után idõlegesen betiltották), még a hivatalos kiadványokban is elegendõ információ volt ahhoz, hogy rövid idõn belül meglehetõsen teljes és tárgyilagos képet lehessen alkotni a történtekrõl.
Így hát joggal állapítjuk meg, hogy az 1994. április 12-i diákmegmozdulás elhallgatásakor hazai tömegtájékoztatási eszközeink elsõ ízben sáncoltak körül effajta “holt térrel” egy ilyen jellegû eseményt.
Teljes mértékben persze nem kerülték el a sajtó figyelmét az 1994. április 12-i események. De melyik sajtó adott hírt róla? Az alternatív – vagyis az elhanyagolhatóan kis példányszámban megjelenõ ellenzéki (fõleg baloldali) újságok és röplapok. A Bumbaras–2017 elég hosszú cikket közölt fõszerkesztõjétõl, Pavel Bilevszkijtõl;1 Pétervárott az “alternatív” szakszervezetek szerény kiadású újsága közölte Jurij Nyerszeszov cikkét;2 az ugyancsak pétervári Orosz Ellenállás, ez a “bal-jobboldali” ellenzéki újság pedig ezzel a jellemzõ címmel közölt cikket G. Udavov tollából: “Szerzõnk a Kremlt ostromolja”.3 “Szerzõnkön” Dmitrij Kosztyenkót kell érteni. És ha Kosztyenko nem vállalkozik szerzõi szerepre az Orosz Ellenállásban? Más kiadványok közül csak a marginális A baloldali információs központ bulletinje elemezte az eseményeket V. Levackij “Diáklázadás a márványköves város utcáin” címû rövid írásával,4 no meg az Új Nesztór5 és a Fekete Csillag6 címû anarchista lapok – az utóbbiak mellesleg megegyezõ szöveggel, lévén, hogy az Új Nesztórt és a Fekete Csillagot egyaránt régi ismerõsünk, Dmitrij Kosztyenko adta ki.
Mindezen kiadványok közül csupán a Bumbaras–2017-nek volt ötezres példányszáma, bár ez is “dömpingnek” számított a többiek megjelenéséhez képest. És hát mi az az ötezer példány egy százötvenmilliós országban? Elõfizetni nem lehet rá, kapni meg úgyszintén sehol, kivéve az ellenzéki gyûléseket. Ami pedig A baloldali információs központ bulletinjét meg az Új Nesztórt illeti, ezeknek a példányszáma néhány tucattól néhány százig terjed, minek következtében egy perccel megjelenésük után bibliográfiai ritkaságszámba mennek.
Meg kell mondani, hogy ezeknek a kiadványoknak néhány kósza példánya az 1994. április 12-i események leírásával vidéken is eljutott a diákok és általában a fiatalok köreibe, ahol azután elõször is ronggyá olvasták õket, majd a cikkek tartalma, szájról szájra tovaterjedvén, olyan epizódokkal dúsult fel, amelyeknek nem volt valóságalapja. Például az 1995-ben Vlagyivosztokból Moszkvába érkezett egyetemisták meg voltak gyõzõdve arról, hogy a tüntetõk április 12-én megostromolták és kis híján bevették a Kremlt, ugyanezt vélték tudni a barnauli pedagógiai fõiskola hallgatói (megtoldva egy kiszínezett legendával arról, hogyan is kellett ezen a napon Jelcint sietõsen helikopteren evakuálni a Kremlbõl). A minszki diákok kiadtak egy röplapot, amelyen az 1994. április 12-i moszkvai eseményeket az 1968-as párizsi “Vörös Május” jelentõségéhez hasonlították. Bármennyire is nevetséges, de igaz, hogy ennek a röplapnak az állításait külön ülésen vizsgálta meg a Belorusz Állambiztonsági Központ egy bizottsága, minek következtében Oleg Novikovnak, Belarusz Szabad Diákszövetsége elnökének ideiglenesen emigrálnia kellett a “szomszédos országba”, Ukrajnába, ahol a belorusz állambiztonságiak, hinnénk-e, nem tudtak nyomára bukkanni.
2. számú zavargás. Moszkva, 1995. április 12.
Április 12-én a Szakszervezetek Nemzeti Föderációjának (FNPR) égisze alatt megrendezték a szakszervezeti akciók összoroszországi napját. A “felnõtt” szakszervezetekhez természetesen csatlakozott az APOSZ is. Az APOSZ-hoz meg a Diákönvédelem.
A megmozdulás bejelentett idõpontjára – délután három – a “Fehér Ház” elõtt úgy ötezer fõiskolás gyülekezett össze. A nagygyûlésen a Diákönvédelem szokatlanul tevékenynek mutatkozott. Kifejezetten erre a napra hatalmas mennyiségû röplapot készítettek, és a Diákönvédelem címû hetilap különkiadásával együtt bárki megkaphatta õket. Ezen túlmenõen a tér három különbözõ pontján egymás után hangzottak el megafonos szónoklataik. Követeléseik a hatalommal szemben a következõk voltak: vonják vissza az orosz kormánynak azt a rendeletét, amely még az eredményes hallgatókat is megfosztja az ösztöndíj-jogosultságtól; utasítsák el azt a törvénytervezetet, amelynek értelmében a felsõoktatás hallgatóit és friss végzettjeit két évre sorkatonaként behívhatnák a hadseregbe; terjesszék ki a hallgatói önkormányzat rendszerét a felsõoktatási intézményekben; a hallgatók vehessenek részt a fõiskolák és egyetemek gazdasági tevékenységének felügyeletében; hagyjanak föl azzal a gyakorlattal, hogy csökkentik a térítésmentes hallgatói helyek számát, és kereskedelmi szervezeteknek adják bérbe a kollégiumokat. Az APOSZ követelései ennél sokkal szerényebbek voltak, õk – mint rendesen – csak azt akarták elérni, hogy ne késlekedjenek az ösztöndíjak kifizetésével, és, ha lehet, emeljék az összegüket.
A. Scserbinát, az APOSZ vezetõjét, aki egy teherautó tetején elhelyezett mikrofon mögül beszélt, hamar kimerítette a kényszerû konkurrálás a radikálisokkal (márpedig fõleg õket hallgatták), és szellemes megoldást talált az eltávolításukra: “a közegek gondjaira bízta õket”. Kérésére a rendõrség minden magyarázat nélkül lefogott három megafonos szónokot (köztük volt Dmitrij Kosztyenko, a Diákönvédelem vezetõje, meg Igor Maljarov, az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetségé). A letartóztatottakat elõállították a rendõrörsre. Utánuk tódult a Diákönvédelem vezetõinek többsége, azzal a szándékkal, hogy elérje a szabadon engedésüket. Az egyetemisták nyugtalankodni kezdtek, és egyre ingerültebbé váltak. Scserbina úgy döntött, hogy nem kockáztat, és befejezettnek nyilvánította az éppen csak elkezdõdött gyûlést. A rendõrség hozzálátott, hogy eltávolítsa a diákokat a “Fehér Ház” elõtti térrõl.
Ezekután az események felgyorsultak – a már ismerõs forgatókönyv szerint. A vezetés távolléte ellenére a hallgatók megszervezték magukat, oszlopokba sorakoztak, és elsöpörve a fémkorlátokat, átszakítva a rendõrláncot, menetben elindultak az Új Arbaton a Kreml felé. A tüntetésnek egyértelmûen spontán jellege volt, és csak az Új Arbat és a Szadovoje körút keresztezõdésénél sikerült az oszlop élére törniük azoknak a vezetõknek, akik a Diákönvédelem végrehajtó bizottságából a tömeggel maradtak: a számunkra már ismerõs Alekszej Cvetkovnak (az Irodalmi Fõiskola hallgatója, a Lila Internacionálé és a “Partizánmozgalom” vezetõje) és Sztanyiszlav Markelovnak (a Jogakadémia hallgatója, az Oroszországi Szociáldemokrata Párt tagja).
Mint kiderült, a hatóságok felkészültek az események ilyetén kimenetelére. A helyhatósági rendõrség váratlanul felbukkanó kiegészítõ egységei hátba támadták a diákokat, az Új Arbat és a Szadovoje körút keresztezõdésénél pedig a tüntetõk útját karhatalmistákkal teli teherautók torlaszolták el. Minthogy a menet végén fõleg lányok vonultak, számottevõ ellenállásról a helyhatóságiakkal szemben nem lehetett szó, a rendõrség pedig könnyû szívvel vetette be gumibotot a “gyöngébb nem” ellen. A lányok az ütlegelés elõl a szomszédos házak udvaraiban találtak menedéket.
Eközben az oszlop eleje megütközött az OMON-nal. A karhatalmisták gumibotokat használtak, a tüntetõk köveket, botokat és üres üvegeket. A diákságot nem sikerült feloszlatni. Ellenkezõleg: a tüntetõk betörték az OMON összes gépkocsijának ablakát, és a karhatalmistákat visszaszorították részben a kocsikba, részben mögéjük. A keresztezõdésekhez újabb rendõregységek közeledtek.
Az egyetemisták végül is nem bírtak továbbhaladni az Új Arbaton. Viszont megkerülték a torlaszt, és benyomultak a Régi Arbatra. Igaz, ez nem mindannyiuknak sikerült, csak körülbelül másfél–kétezren maradtak. A rendõrség és a karhatalmisták hátulról ostromolták õket, kisebb csoportokat leválasztva a többiekrõl. De a Régi Arbaton újabb fiatalok csatlakoztak a tüntetõkhöz, számuk elérte az ötszázat.
Eddigre a tüntetõk már komolyan feldühödtek. A “fõiskolás” követeléseket nyíltan kormány- és kapitalizmusellenes jelszavak váltották fel, a legfelkapottabb közülük ez volt: “P…-ba Jelcinnel!” A menet élén kifeszítettek egy hatalmas transzparenst ezzel a felirattal: “A kapitalizmus egy nagy szar!”
A hatóságok többször is kísérletet tettek arra, hogy a tüntetõket megállítsák a Régi Arbaton, de kemény összeütközések után minden alkalommal meg kellett hátrálniuk. A legkomolyabb ilyen próbálkozásra az 5. számú rendõrkapitányság elõtt került sor.
A felbõszült fõiskolások bevertek az úton néhány kirakatot, amelyik különösen “burzsujnak” tûnt számukra. Az Albey cég üzlete elõtt még meg is akasztották a menetet, amíg sikeresen be nem zúzták a “betörhetetlen” kirakatot.
Azon a helyen, ahol az Arbat kiér az Arbat térre, a diákokat már várták a rendõrség és a karhatalom új csatárláncai. Amikor a menetoszlop behatolt a térre, kezdetét vette az egyik legelkeseredettebb összeütközés, amelynek során tíznél több egyetemista súlyosan megsérült; az OMON darabokra tépte a híres “A kapitalizmus egy nagy szar!” feliratú transzparenst; a Prága vendéglõ bejáratának összes ablaka szilánkokká esett szét, és egy rendõrnek is betörték a fejét.
Vagy 1200 fiatalnak mégis sikerült keresztülvágnia magát a torlaszokon: õk eljutottak a Honvédelmi Minisztérium épületéig, amelyet aztán kövekkel, üvegekkel, tintapatronokkal megdobáltak, egyszersmind a közeli építkezésen hagyott festéket felhasználva telepingálták az épületet és a bejárata elõtti aszfaltot különbözõ hadseregellenes jelszavakkal.
A tüntetõk megbénították a forgalmat az Arbat téren, az Új Arbaton és a Bulvár körúton. A diákok egy része valamiért megpróbált az Új Arbat mentén a “Fehér Ház” irányában áttörni (lehet, hogy a “különösen burzsuj” kirakatok vonzották õket, amelyekbõl a sugárútnak ezen a szakaszán nem kevés akad), de a karhatalom gumibot és könnygáz alkalmazásával visszaverte õket. A tüntetõk többsége viszont a Manyezs tér felé vette az útját.
A Manyezs téren a demonstrációt a rendõrségnek, az OMON-nak és a hadsereg belügyi csapatainak egységei várták, akik egyesült erõvel elõbb két részre szakították a tüntetõk menetét, azután háromra, és hozzáláttak a “feloszlatáshoz”. Ez a feloszlatás hamarosan dühödt hajszává vált: az egyetemisták üldözése a közeli utcákon, sõt a metrómegállókban is folytatódott. A gumibotosok a diákokat kegyetlenül ütlegelték, rugdosták, rendõrautókba és autóbuszokba zsuppolták, és ott tovább verték õket. Ugyanez folyt a metróállomásokon is. Olyanoknak is bõven kijutott, akik részt sem vettek a fevonuláson, csak szerencsétlenségükre rossz pillanatban kerültek a kíméletlen intézkedõk kezeügyébe.
A három részre szakított diáktömeg két csoportját viszonylag könnyen feloszlatták, ám az oszlop élén haladók – éppen itt gyülekeztek a politikai aktivisták – 1994-es tapasztalataik alapján kísérletet tettek arra, hogy behatoljanak a Sándor-kertbe. Ez részben sikerült is, vagy 500 tüntetõ eljutott a parkig. Igaz, eközben a menet két vezetõjét, A. Cvetkovot és Sz. Markelovot, kíméletlen ütlegelés közepette kiemelték a sorból (Cvetkov ekkor szenvedte el második súlyos agyrázkódását, és le is tartóztatták).
A Sándor-kertben öszegyülekezett körülbelül félezer egyetemista szervezetten a Lenin Múzeumhoz vonult, ahol megtámadták és alaposan helybenhagyták azokat az embereket, akik ott fasiszta irodalmat osztogattak. Az összecsapás színhelyére végül az OMON is odaért, és a fasiszták oldalára állva az elkeseredetten védekezõ egyetemistákat beszorította a Színház térre, majd onnan a Nyikolszkaja utcára, ahol azután véglegesen fel is oszlatta a tömeget.
A zavargások során több mint 200 diák sebesült meg, harmincon felül volt azoknak a száma, akiket egy napra õrizetbe vettek (néhány órára még többen kerültek rendõri felügyelet alá – megtelt velük az 5., a 11. és a 122. rendõrkapitányság –, ezeket személyazonosságuk megállapítása és némi magyarázkodás után szabadon bocsátották). A letartóztatottak közül ötöt a bíróság is elítélt, a többiek megúszták egy figyelmeztetéssel. A forradalmi szimbólumokat bírósági határozattal elkobozták és megsemmisítették. A Diákönvédelem három szónokát, akiket még a zavargások elõtt, a “Fehér Háznál” tartóztattak le, a bíróság felmentette és szabadon engedte. A diákok mérlege: több összetört rendõrautó és a rendõrség két munkatársának komoly fejsérülése.
Míg a pontosan egy évvel azelõtti megmozdulás körülbelül másfél óra alatt lezajlott, az 1995. április 12-i zavargás már több mint három órán át folytatódott. A tüntetõkkel szemben legalább 1100 rendõrt, karhatalmistát és belügyi katonát vetettek be. Az események a fõváros központjának olyan kiterjedt részét érintették, hogy egyszerûen nem lehetett nem tudomást venni róluk, ahogyan az is elképzelhetetlen, hogy valaki ne észlelje a könnygáz szagát. Ez csak a mi “központi sajtónk” és elektronikus médiánk munkatársainak sikerült.
1995. április 12-én a diákok 13 televíziós kamerát számoltak össze, ezenkívül húsznál több igazolt tudósítót és legalább annyi sajtófotóst. Tegyük fel ismét: egy részük belügyis volt (legalább 3 operatõr és 5 fényképezõgépes megfigyelõ – hiszen a bíróságon késõbb a zavargások résztvevõi elleni bizonyítékként szolgált egy sor videó- és fényképfelvétel); de a többiek mégiscsak hús-vér újságírók voltak. Hova lettek az anyagaik? A mass media ezúttal is hallgatásba burkolódzott.
A Diákönvédelem aktivista egyetemistáinak, a Lila Internacionálé és az IREAN tagjainak emlékezete szerint a zavargások kezdete elõtt, tehát még a nagygyûlés alatt egy sor interjút készítettek velük (legalább három televíziós interjúról, két rádióriportról és minimum hat különbözõ újságnak adott nyilatkozatról van szó). Ezek az interjúk sehol sem jelentek meg. Talán ez is véletlen?
A kormány, ha látszólag rá sem hederített is a két tüntetésre, valójában regisztrálta a zavargásokat, és le is vonta belõlük a következtetéseit. Mindkét alkalommal a zavargások után a hatalom hamarosan elõteremtette az eszközöket a ki nem fizetett ösztöndíjak pótlására és az egyetemi hallgatók és aspiránsok ösztöndíjának felemelésére. Nem sokkal az 1995-ös diákzavargások után Csernomirgyin, a miniszterelnök, azt a nevezetes kijelentést tette – le is adta minden tv-csatorna –, miszerint a forradalmak nem bányászsztrájkokkal, hanem diákmegmozdulásokkal szoktak kezdõdni. Szegény átlagnézõ ezt hallván bizonyára elképedt: mirõl beszél ez? Hát valami olyasmirõl, kedves nézõ, amirõl Csernomirgyinnek jelentést tettek, neked meg nem, hogy tudniillik sor került bizonyos diákzavargásokra. (Csernomirgyin egyébként általában sem híve a nagy nyilvánosságnak, ha a fiatalokról van szó. Itt volt például az a tematikus monográfia az ifjúság helyzetérõl Oroszországban, amit 1995-ben az Ifjúsági Intézet – a volt VKS – tudományos kutatóközpontja dolgozott és adott ki I. Iljinszkij akadémikus vezetésével. A fiatalok helyzetének felmérése olyan lesújtó eredményre vezetett, hogy Csernomirgyin személyesen tiltotta meg a könyv terjesztését – ez egyébként maga is figyelemreméltó ötlet: a könyv természetesen nincs betiltva, elvégre demokrácia van, pusztán csak nem hozzáférhetõ.)
Ahogyan egy évvel korábban, most is az “alternatív” sajtó adott hírt a zavargásokról. A Bumbardas–2017 rengeteg fotóval jelentette meg cikkét, és újra közölt még egy karikatúrát is, amelyik eredetileg a Diákönvédelem április 12-i röplapján jelent meg. A karikatúrán egy szánnivalóan vézna, piszkalábú diák hatalmasat rúg Csernomirgyin fenekébe, és azt kiáltja: “Ezt neked, te rohadt!”7 A Diákönvédelem hetilapja persze vezércikkben foglalkozott a fõiskolások megmozdulásával (“Diákzavargások Moszkvában”).8 Ez alkalommal a zavargásokról író alternatív sajtótermékek közül a (hétezres példányszámú) Limonka vitte el a pálmát, meglehetõsen objektív cikket publikálva a “partizán” P. Vlaszovtól “Az egyetemisták megtanulnak verekedni” címmel.9 A “vezetõ sajtó” bezzeg hallgatott.
A Diákönvédelem – hogy áttörje az információs blokádot – április 16-án az Oroszországi–Amerikai Sajtóközpontban speciális tájékoztatót rendezett az április 12-i eseményekrõl. A sajtókonferenciára közel ötven hazai és külföldi újságíró futott be, köztük rádiósok, televíziósok, fotósok is. De az ott elhangzottakról mégsem jelent meg egyetlen riport sem. Az egyetemisták rádöbbentek, hogy a témát egyetemlegesen tabunak minõsítették – méghozzá nyilván olyasvalakik, akik rendkívüli hatalommal rendelkezhetnek, ha egyszer az ellenzéki sajtót is hallgatásra tudták bírni.
Az egyetlen nyúlfarknyi közlemény a Diákönvédelem sajtókonferenciájáról az Interfax hálózatán jelent meg. A rövid hírben szó sem esett a diákmegmozdulásról, csak a moszkvai szervezete elnökének fenyegetõ kijelentését idézték, miszerint az egyetemisták készek blokád alá venni tanintézeteiket és bizonyos kormányhivatalokat, ha a hatalom a felsõoktatásban továbbra is semmibe veszi hallgatók érdekeit. Ez a rövid szöveg aztán – jórészt tovább zanzásítva – megjelent néhány újságban is, fõleg vidékiekben.10
Az 1995. április 12-i zavargások és a velük kapcsolatos minden tény ilyetén mellõzése különösen akkor feltûnõ, ha összevetjük a Diákönvédelem egyéb akcióiról szóló rádió- és tv-tudósításokkal. Például 1994. október 14-én a Diákönvédelem gyûlést rendezett a Moszkvai Állami Egyetem zsurnalisztikai kara elõtti Lomonoszov-szobornál. A gyûlésen maximum 200 ember vett részt, ráadásul zömmel újságírók, kíváncsiskodók és odacsöppent járókelõk. Tulajdonképpen meg sem lehet mondani, hogy (néhány tucat szervezõtõl eltekintve) hány ember vett ténylegesen részt az akcióban, minthogy a gyûlésre közvetlenül a fakultás bejáratánál került sor, és azok a hallgatók, akik óráik után éppen kijöttek az épületbõl, automatikusan a gyûlés résztvevõivé lettek (egyébként egy kis álldogállás és egy-két szónok meghallgatása után általában el is mentek; igaz, az újonnan kijövõk pótolták õket). A szónokok (többek között egy Freddy Krügernek öltözött illetõ, trikóján “csak az ösztöndíjamból éltem” felirattal) arra szólították fel az egyetemistákat, hogy küzdjenek a jogaikért, és lépjenek be a Diákönvédelembe. Mindez hatalmas transzparensek égisze alatt – “Le a kapitalizmussal!”, “A kapitalizmus egy nagy szar!” –, az egész akció végén pedig rituálisan elégettek egy burzsujt ábrázoló bábut, piros zakóban, a hajtókáján egy jelvénnyel: “Akarsz lefogyni? Elmondom, hogy kell.” Rögtön a bábuégetés után egy mindenki számára ismeretlen fiatalember (aki korábban állandóan a szervezõk körül forgolódott, és a Diákönvédelem programjáról meg ehhez hasonló dolgokról kérdezõsködött) egy sörösüveget hajított a közelben álló rendõrökre, mire a gyûlést habozás nélkül feloszlatták (a tolonckocsik persze készen álltak). Ugyanennek az ismeretlen fiatalembernek a tájékoztatása alapján a rendõrség letartóztatta a gyûlés két szervezõjét (igaz, a Duma képviselõinek követelésére még aznap este szabadon bocsátották õket).
Ha röviden is, errõl a szerény, majdhogynem karneválinak nevezhetõ eseményrõl beszámolt szinte minden újság, minden tv-társaság, készült egy sor rádióriport. A “16 éven alul és túl” címû tévémûsor még egy félórás különkiadást is szentelt neki. A Diákönvédelem éber aktivistái összeszámolták, hogy a gyûlésrõl szóló tv-adások összideje 1 óra 49 percet tett ki! Az Új Hetilap külön cikkben számolt be az eseményekrõl, méghozzá ezzel a blikkfangos címmel: “Hogy bûzlött a fortyogó burzsuj?”11
Egyszóval, ezt a kislétszámú, rosszul szervezett, paródia számba menõ akciót a “vezetõ sajtó” és különösen az elektronikus tájékoztatási eszközök nagydobra verték, míg az utóbbi két év legnagyobb szabású tömegmegmozdulásait sikerült teljes mértékben elhallgatniuk. Magától adódik a feltételezés, hogy az október 14-i gyûlés éppen komolytalan, ártalmatlan, vásári jellegének köszönhette élénk sajtóvisszhangját, annak, hogy belefért a “játékszabályokba” – az április 12-i események agyonhallgatása ezzel szemben azzal magyarázható, hogy itt ezeket a “játékszabályokat” áthágták: a társadalmi tiltakozás ezúttal nyílt, tevékeny és részben erõszakos módon nyilvánult meg, olyan cselekményekre került sor, amelyek veszélyt jelenthettek a hatalom számára – a rádiós és tévés vezetõség pedig, amellett, hogy teljesítenie illett a “felülrõl” származó (mindegy, hogy nyílt vagy sugallt) elvárásokat, még attól is tartott, hogy ilyesfajta akciók “reklámozása” esetleg még sokba kerülhet neki.
Ha az állampolgári zavargások (még ha diákmegmozdulások formájában is), tehát a nyílt tömeges engedetlenség pontosan olyasmi, aminek félelemmel néz elébe és amitõl ezért óvakodik mind a kormány, mind Oroszország “politikai osztálya” (a “szolíd” ellenzéket is beleértve) – márpedig Csernomirgyin nyilatkozata alapján így áll a dolog –, akkor a “rossz precedensek” puszta elhallgatása aligha lesz elegendõ, hiszen az információ úgyis elterjed az “alternatív” sajtó csatornáin, a résztvevõk és a szemtanúk elbeszélésein keresztül, sõt, mint láttuk, egyszerûen hallomás útján is. Hiszen a történelem tanúsága szerint az ilyen események száz százalékos eltussolása még diktatúrák idején, a külsõ világtól való elzárkózás keretei között is lehetetlen.
Az információs zárlat után következõ fokozat a dolgok logikája szerint nem lehet más, mint az “adagolt” tájékoztatás, más szóval a dezinformálás. És valóban: nagy késéssel ugyan (április végén) az “alternatív” sajtó szféráján kívül is megjelent két cikk, amelyekben elismerték, hogy április 12-én “történt valami”.
Az Expressz-Krónika címû újságban (15 ezres példányszám), amely mintegy átmenetet képez az “alternatív” és a “vezetõ” sajtó között, megjelent Vitalij Voszkreszenszkij cikke “A kényelmes élet hívei” címmel.12 Az írás a maga nemében remekmûnek nevezhetõ. Ugyanis az egyetemisták “Fehér Ház” elõtti április 12-i gyûlését tárgyalja; de úgy, hogy közben egyetlen szó sem esik benne sem a gyûlés lefolyásáról, sem az azt követõ zavargásokról! Az eseményekrõl való tudósítást az egyetemistáknak címzett, hosszú lére eresztett és homályos utalásokkal terhes szidalmak helyettesítik (a cikk nyelvezete általában is szokatlanul zavaros). Az írásból az derül ki, hogy az egyetemi és fõiskolai hallgatók kizárólag a katonai szolgálatra való behívásuk ellen tüntettek, a szerzõ pedig azon háborog, hogy egyáltalán miért illetné meg ilyen kivételezés õket, mennyivel különbek, mint akárki más? “Lehet hogy egyszerûen arról van szó – gúnyolódik Voszkreszenszkij –, hogy az egyetemistáknak nincs ínyére kényelmes életformájukat rosszabbra cserélni?” Világos: ha az emberek nem akarják, hogy az életük rosszabbra forduljon, ez maga a fertõ. Valójában persze már a cikk “leleplezõ” címe (“A kényelmes élet hívei”) is meghökkentõ. Úgy látszik, a szerzõ feltételezése szerint vannak olyan emberek is, akik “a kényelmetlen élet hívei” (ennek megfelelõen önként okoznak maguknak kényelmetlenségeket, teszem azt, lefejtik a cipõjük talpát, hogy ázott, piszkos és sebzett lábbal járkálhassanak, állva alszanak egy bútorhoz kötözve, munkahelyükre menet hosszú kerülõutat választanak, hogy elkéshessenek és így magukra zúdítsák a fõnök dühét, emberi fogyasztásra alkalmatlan dolgokkal táplálkoznak és ehhez hasonlók), és ezeket kell példaképül állítani a többiek elé.
Az Expressz-Krónikát hagyományosan a “fél-ellenzékiek” és a “politikai világ” marginális szereplõi olvassák, többek között a balosok, ezért kétségtelenül jó húzás volt éppen itt közzétenni egy ilyen tökéletesen dezinformáló cikket az április 12-i eseményekkel kapcsolatban.
Maradt még egy lakosságcsoport, amelyet dezinformálni kellett: a fiatalság. És lám, a Moszkovszkij Komszomolec le is hozott egy cikket Jekatyerina Golovackajától, ezzel a címmel: “Betörhetetlen kirakatüvegek nincsenek, csak betörhetetlen fejek”.13
A maga módján ez a cikk is remekmûnek sikerült. Vozkreszenszkij cikkétõl eltérõen, világos, meggyõzõ nyelven íródott. Ami azonban az eseményeket illeti, azok meglehetõsen sajátos értelmezést nyertek benne. “Április 12-én vezetõ egyetemista köreink nagyszabású ivászatot rendeztek. Mégpedig a Fehér Ház elõtt. Mint minden igazi orosz ivászat, ez is botránnyal végzõdött. A Diákönvédelem aktivistái számára persze, akik szeretik a fellengzõs kifejezéseket, ez a botrány nem egyéb volt, mint ‘diákmegmozdulás Moszkvában’. …A gyûlésre körülbelül 5000 ember jött össze. Arról, hogy mennyi sör fogyott, hallgat a statisztika. …A tömeg elindult, hogy végigjárja Moszkva központi helyeit. A ‘diákönvédelmisek’ útmutatásával megfordultak a városháza elõtt, a Régi Arbaton, a Honvédelmi Minisztérium épületénél, amelyet bemázoltak fekete festékkel…, és ha már ott voltak, betörték az Albey-Diplomat üzlet kirakatát is. …Miután kellõképpen elszidták a hatalom felmenõit a minisztériumnál, megint nekilódultak az útnak, amíg aztán fejjel neki nem mentek a Kreml falának. Ott aztán végre szétkergették õket… Két óra hosszat kódorogtak Moszkva utcáin és terein, szitkozódtak és ijesztgették a járókelõket… Hát így halmozzák fel az ifjú lázadók eredeti politikai tõkéjüket, olyan sörkedvelõk között, mint õk maguk. Márpedig nálunk a sört igen sokan kedvelik. Persze az élvezetnek ára is van. Van például egy jó csomó kerületi csoportosulás. A ‘Szetuny úttörõi’ redszeresen beverik a ‘Nogin-gyári úttörõk’ képét, aztán zokszó nélkül leülik a garázdaságért kapott tizenöt napjukat.”
Egyszóval: nem voltak diákzavargások. Nem voltak összeütközések az OMON-nal. Volt egy visszataszító részeg randalírozás, ordináré garázdaság, a Diákönvédelem aktivistái pedig közönséges csõcselék. Propagandisztikai szempontból ez kétségtelenül hatékony húzás volt, ha nem is túl eredeti. Ugyanezt a módszert – a lealacsonyítás révén történõ befeketítést – már 1992-ben elõszeretettel alkalmazta a kormánysajtó a Jelcin–Gajdar-komány ellenfeleivel szemben. Akkoriban az elégedetleneket lumpeneknek nevezték. A felháborodott profeszorok pedig beírtak az újságokba: mitõl vagyok én lumpen?! Emlékszem egy ilyen nyílt levélre egy bizonyos hölgytõl, aki a filológiai tudományok doktora volt és több külföldi akadémia tagja. A szegény asszony megütközve értetlenkedett: hogyan jut önöknek eszébe engem, egy anyai vonalon nemesi származású, ötödik generációs értelmiségit, aki 18 éve megszakítás nélkül dolgozik a szakmájában, egyszerre csak lumpennek titulálni? És valóban, a “lumpen” bélyeget nemigen sikerült minden ellenzékire rásütni.
A diákaktivistákat sem nagyon sikerülhet azonosítani egy részeg csõcselékkel. De meg lehet próbálni.
Apropó, sör. Tényleg ittak sört a gyûlésen. Vagy szemfüles árusok révén jutottak hozzá, vagy ingyen osztogatták – Osztap Bender ismert jelszavának értelmében. De hát a sör mégsem LSD. Mennyi sört kellene meginnia egy tömegnek ahhoz, hogy a hatására megostromolja a Kremlt? És még valami: Az OMON az egyetemistákat gyorsan és hatékonyan megállította könnygáz segítségével. Részegekre a könnygáz nem hat.
Golovackajának egyébként sem kenyere a hitelesség. Ugyanebben a cikkben ezt írja: “Tavaly a diákönvédelmisek az APOSZ-nál magukkal hurcoltak 3000 embert, kierõszakoltak néhány dulakodást, megfürdettek a szökõkútban egy burzsujt ábrázoló bábut – egyszóval: kitombolták magukat.” Ennyit az 1994. április 12-i eseményekrõl. Mi az, hogy “magukkal hurcoltak”? Hova hurcoltak magukkal? Mit jelent az, hogy “néhány dulakodás”? Ki kivel dulakodott? Egymással? A szökõkút-történet pedig végleg vicc. Akit megfürdettek, az egy élõ burzsuj volt, nem egy bábu. Az utóbbit, mint tudjuk, épppen ellenkezõleg, elégették, ám nem április 12-én, hanem október 14-én. De hát kit érdekelnek az ilyen apróságok, ha egyszer egy “részeg csõcselék” viselt dolgairól van szó.
A Diákönvédelem vezetõi okosan jártak el. Több tízezer példányban lexeroxozták Voszkreszenszkij és Golovackaja cikkeit – és kiosztották õket a zavargások résztvevõi között, eljuttaták a Diákönvédelem minden aktivistájához, szétküldték a vidékieknek (persze megfelelõ kommentárokkal). Hogy az egyetemisták hogyan reagáltak ezekre a “sajtómegnyilvánulásokra”, azt saját szememmel láttam. Golovackajáról többnyire azzal a jól ismert szóval nyilatkoztak, amellyel a két legõsibb foglalkozás egyikének képviselõit szokták illetni, amit pedig Voszkresznszkijrõl mondtak, azt még cenzúrázott, eufémikus formában sem vagyok képes visszaadni. Ezek a diákok nyilvánvalóan sem az Expressz-Krónikáról, sem a Moszkovszkij Komszomolecrõl soha többé, sehol egyetlen jó szót ki nem fognak ejteni. Számukra ezek egyszerûen “hazug szennylapok”. A Moszkovszkij Komszomolecnek ez persze mindegy, hiszen P. Guszev maga jelentette ki, hogy bulvárlapot akar létrehozni. De az Expressz-Krónikának nagy öngól volt az eset.
3. számú zavargás. Tver, az 1994. május 19-rõl 20-ra virradó éjjel.
A színhely a Tveri Állami Egyetem (TGU) kampusza. Ami ott történt, azt tulajdonképpen erõs túlzás lenne zavargásnak nevezni. Ha mégis, akkor mindenesetre nem annyira a hallgatók, hanem inkább a rendvédõ szervek által keltett zavargásról volt szó.
Miután betiltották a Szovjetunió Kommunista Pártját és a hozzá kapcsolódó függelék-struktúrákat (az utóbbiak közé tartozott a Komszomol és az úttörõszervezet), illetve végbement a Szovjetunió széthullása, a kampuszon egyszercsak kialakult egy “egészségtelen” hagyomány: az úttörõszervezet születésnapjának megünneplése (az úttörõmozgalom 1922. május 19-én indult). Az ünnep eredetileg nagyszabású diákivászatként jött létre, de 1994-re már egy sor rituáléval dúsult fel: illett úttörõnyakkendõt és úttörõjelvényeket viselni, egész éjjel egyfolyában úttörõ- és komszomolista dalokat énekeltek, kürtjeleket adtak, doboltak, meneteléseket rendeztek és tábortüzeket gyújtottak. Eközben az ünnep évrõl évre egyre kevésbé szólt az ivásról (az egyetemisták egyébként is szûkösen éltek, és áttértek a vodkáról a sörre, habár sokszor arra sem telt), kárpótlásul viszont egyre tömegesebb és “úttörõsebb” lett a dolog. Persze mindez hecc volt, de tendenciáját tekintve érezhetõen jelen volt benne a burzsoá hatalom elleni kihívás is. Két éven keresztül a hatóság kegyesen elnézte ezeket az énekléssel, kürtöléssel, tábortûzrakással kísért nagyszabású ivászatokat, mígnem 1994-ben minden megváltozott.
Az itteni egyetemisták egy kis csoportja, amelyik részt vett az április 12-i moszkvai megmozdulásban, és lelkes hívévé vált annak az ideának, hogy Tverben is létrehozzák a Diákönvédelem helyi tagozatát, arra a meglátásra jutott, hogy az úttörõmozgalom születésnapja a legmegfelelõbb alkalom ennek az eszmének a propagálására. A még szinte józan hallgatók nagy lelkesedésére bejelentették a kampusz területének elfoglalását és a “kormányellenes forradalmi gyûlés” megnyitását. A “gyûlés” mellesleg két rövid beszédre korlátozódott, amelyben kifejtették, hogy mennyire rosszul élnek az egyetemisták, milyen jó szervezet a Diákönvédelem, és hogy késlekedés nélkül létre kell hozni Tverben is. A “gyûlésnek” sikere lett, nem kis mértékben azért is, mert egy hatalmas zápor eloltotta a tábortüzet, és bekergette a diákokat a zárt helyiségekbe. “A kompromisszumok nélküli forradalmi harc jegyében” az egyik szónok azt javasolta, énekeljenek el egy “felnõttebb” indulót is: az Internacionálét. A társaság lelkesen rázendített (meglepõ módon a szöveget mindannyian tudták).
A hatóság nem késlekedett a reagálással. A Szportyivnij közben a kampusz elõtt megjelent hat teherautó, tele golyóálló mellényes, sisakos, géppisztolyos – de többnyire pajzsok és gumibotok nélküli – karhatalmistákkal. A kampuszra való kirendelés az omonistákat nyilván váratlanul érhette, minthogy nagyrészt totálisan részegek voltak (talán õk is ünnepeltek valamit). Késõbb az a hír járta, hogy az OMON-t az ijedt adminisztráció hívta ki telefonon, bejelentve, hogy a kampuszt fegyveres ampilovisták szállták meg, akik az Internacionálét énekelve vörös zászló alatt oszlopokba sorakoztak, és minden jel arra vall, hogy meg akarják ostromolni a várost. Ebben az információban minden igaz volt, kivéve az ampilovistákat, a fegyvereket és az ostromot.
A karhatalmisták “Mindenki a földre, büdös k...k!” csatakiáltással bezúdultak a kampusz területére, és az ablakokat és ajtókat betörve kíméletlenül verni kezdték az elképedt egyetemistákat. Azok nem álltak ellen: egyesek már maguk is részegek voltak, mások egyébként sem tudtak verekedni, sokan pedig egyszerûen aludtak. A bezárt ajtók (zömmel a lányok szobáiról volt szó) ösztönös dührohamot váltottak ki az omonistákból. Feltépték az ajtókat, (rendszerint a hajuknál fogva) kivonszolták a félmeztelen lányokat, eközben verték õket, és követelték, hogy “adják ki a fegyvert és a kábítószert”. Sok lány emlékezetébe vésõdött be az a karhatalmista, aki profi módon – egyetlen rúgással – tépte fel az ajtókat, és vad üvöltéssel vetette be magát a szobákba: “Ki szûz itt? Jelentkezni! Szüzekre vagyok kiképezve!”
Bizonyos helyeken az emeleteket rácsszerkezet választotta el egymástól, a egyetemistáknak sikerült bezárniuk õket, és így megmenteni szobáikat a feldúlástól, magukat pedig a veréstõl. A háztetõn néhány diák igyekezett elbarikádozni magát, és üres sörösüvegek záporával fogadták az omonistákat. De azok, még ha részegek voltak is, sértetlenül visszaverték a ellenállást, megkötözték a háztetõ védõit, odavonszolták és betuszkolták õket a tolonckocsikba. Egyszersmind elkaptak még néhány diákot, aki valamiért nem tetszett nekik, lefoglalták a “forradalmi szimbólumokat” (a zászlót, a kürtöket és a dobot), minden szeszt, ami elõkerült, nemkülönben egynémely további személyes holmit.
A megvert egyetemisták elõmerészkedtek a rejtekhelyekrõl, és a “zsarukat” és Jelcint szidalmazva hozzáfogtak a sebek bekötözéséhez meg a síró lányok megnyugtatásához. Egy diákot egyébként annyira összevertek, hogy többszörös csonttöréssel kellett a helyi kórházba szállítani.
Az egyik “forradalmár”, aki hihetetlen szerencsével elkerülte a letartóztatást, újra szónokolni kezdett, nagyjából abban a szellemben, hogy hát tessék, “a hatalom vadállati vicsora most mindenki számára megmutatkozott”, és arra hívta fel a jelenlevõket, hogy ezekután azonnal hozzák létre a Diákönvédelmet Tverben is. Így is történt. A Fekete Csillag az eseményekrõl szóló beszámolójához teljes joggal fûzte hozzá a szarkasztikus megjegyzést: “Száz anarchista agitátor egy éves munkával sem tudta volna ugyanezt elérni.”
Másnap az összes vezetõ tveri lap – a Tveri Vecse, a Tveri Hírek, az Új Újság – tájékoztatott a “részeg randalírozásról az egyetemi kampuszon”, amely “olyan méreteket öltött, hogy a nyugalom helyreállítására be kellett vetni a rendvédõ szerveket”. A cikkek úgy hasonlítottak egymásra, mintha egy kéz írta volna õket, és bõvelkedtek az “ittas garázdaság” meghökkentõ bizonyítékaiban: az egyetemisták, úgymond, cafatokra tépték minden jegyzetüket és tankönyvüket, kidobálták õket a kilencedik emeleti ablakokból, késõ éjszaka obszcén dalok üvöltözésével (Internacionálé?) zavarták a polgárok nyugalmát, üvegekkel, vizeszacskókkal és egyéb tárgyakkal dobálták meg a békésen sétáló polgárokat (késõ éjszaka?), mi több, tûzoltófecskendõk (?!) sugarával le is verték õket a lábukról. És egyáltalán, ha a hatóság nem avatkozik közbe, az egész kampusz leégett volna, minthogy a részeg diákok egy épület kellõs közepén irdatlan tábortüzet gyújtottak. A helyi elektronikus médiumok ugyanilyen szellemben tájékoztattak.
A részeg omonisták “hõsiességérõl” természetesen egy szó sem esett, az események politikai (vagy kvázipolitikai) jellegérõl még kevésbé. Az “ittas garázdák randalírozása” kizárólagos témává vált, jóllehet valójában az omonisták rendeztek garázda randalírozást, nem az egyetemisták. Ellopott holmijaikat a diákok sohasem kapták vissza. A TGU rektorát a helyi adminisztrációban úgy “eligazították”, hogy a rákövetkezõ, 1995-ös évben már egyáltalán nem lehetett megünnepelni május 19-ét. Olyan biztonsági intézkedéseket vezettek be, mintha a kampuszon nem tanulók, hanem csecsen harcosok laktak volna.
Az igazságot errõl a vidéki eseményrõl szinte senki sem írta meg. Objektív közelmények (de akkor is csak nyúlfarknyiak) mindössze a Fekete Csillagban jelentek meg (egyébként ilyen költõi címekkel, mint “Vörös nyakkendõk szállnak az égre, az úttörõcsapatot az OMON legyõzte”),14 az Új Nesztór címû kiadványban pedig – szerzõtársként egy tveri újságíróval, Igor Mangazejevvel, aki szemtanúja volt az eseményeknek – a nevezetes Dmitrij Kosztyenko helyezett el egy kis cikket, azzal a némileg inadekvát címmel, hogy “Ujjong az Úttörõszervezet”.15 A “vezetõ sajtóban” a tveri eseményekrõl csak egyszer tettek említést, A. Cvetkov – már ismerjük – az Obscsaja Gazeta hasábjain szentelt egy bekezdést “A baloldaliság mint posztkommunista egyetemista betegség” címû cikkében16 a tveri zavargásoknak, az is tele volt tévedésekkel: ecsetelte a diákok “hõsies ellenállását” a karhatalmistákkal szemben, és említést tett az egyetemisták állítólagos tûzvészkeltési szándékáról az épületben.
4. számú zavargás. Irkutszk, 1995. április 12.
Ahogyan a tveri eseményeket, tulajdonképpen az irkutszkiakat is csak feltételesen lehet “zavargásoknak” nevezni. Április 12-én az irkutszki Sportpalota elõtti téren az APOSZ hivatalos gyûlést rendezett, tiltakozásul Csernomirgyin azon rendelkezése ellen, amellyel a színjelesek kivételével minden jól tanuló egyetemistától is megvonták az ösztöndíjat. Az APOSZ vezetõi hamar kiszámították, hogy így a hallgatók több mint 90%-a ösztöndíj nélkül marad. A megmozduláson – Irkutszkban példátlan módon – tízezer ember gyûlt össze.
Az APOSZ-féle hivatalos gyûlés unalmasan folyt le, és nem vezetett semmire. Közönséges egyetemista szót sem kapott. Az APOSZ-vezetõket a “tömegektõl” jogászhallgatókból álló kordon választotta el (ez utóbbiak közül többen a rendõrségen dolgoznak).
Ennek eredményeképpen, amikor a tribünrõl bejelentették a gyûlés befejezését, több mint kétezer elégedetlen hallgató nem volt hajlandó hazamenni. Spontán módon meglódultak a helyhatósági hivatal épülete felé, útközben “Ösztöndíjat! Ösztöndíjat!”, “Éhesek vagyunk!” és más efféle ártatlan jelszavakat skandálva. A Diákönvédelemnek Irkutszkban nyoma sem volt.
A városi és a közlekedési rendõrség a Kirov térig kísérte a menetoszlopot. Amikor az egyetemisták beértek a térre, a rendõrség minden oldalról teherautókal állta el az útjukat, és az OMON több egységének bevetésével kordont vont a tér köré. A városban rendelkezésre álló összes rendõri erõt a tér környékére rendelték. A diáktömeg megtorpant. A moszkvai eseményekkel ellentétben itt semmiféle kitörési kísérletre nem került sor. De a rendõrség, úgy látszik, maga volt olyan izgatott, hogy felkészült a legrosszabbra. Valami ezredes hisztérikus kiabálásba fogott egy megafonon keresztül: “Lázadni akartok? Kihívunk egy egész különítményt! Ha kell, lõni fogunk!”
Az egyetemisták válaszul visszakiabálták, hogy hívják oda Govorint, az irkutszki polgármestert (ami tökéletes ostobaság volt, hiszen Govorin természetesen nem bírálhatta felül Csernomirgyin rendelkezéseit). Govorin viszont megijedt, és mindenféle beosztottjait küldte maga helyett. A diákok kezdtek felbõszülni, amikor egyszercsak megjelent személyesen Jurij Nozsikov, az Irkutszki járás kormányzója.
Nozsikov szándéka szerint megnyugtatta volna a tüntetõket olyasféle szövegekkel, hogy õ is volt egykor egyetemi hallgató, de az összegyûltek bombázni kezdték a szemrehányásaikkal. Többek között felhánytorgatták, hogy a felsõoktatási intézmények vezetése a kollégiumokat cégeknek adja bérbe, a hallgatókat pedig utcára teszi; hogy a Mûszaki Egyetemen különbözõ törvénytelen eljárási díjakat vezettek be, egészen odáig menõen, hogy az egyetemet sikeresen befejezõ hallgatóknak a minimálbér 55-szörösét kell befizetniük a diploma kiállításáért stb. stb. Nozsikov esküdözött, hogy minderrõl fogalma sem volt, és felkérte az egyetemistákat, hogy helyben válasszanak egy csoportnyi képviselõt, akiket tárgyalásra hívott meg három nappal késõbbre. A csoportot megválasztották, és ezzel véget is ért Irkutszk történetének legtömegesebb engedély nélküli nagygyûlése.
Íme az események következményei. Április 13-án a rendõrség (operatív fénykép- és videofelvételek segítségével) letartóztatta a megmozdulás néhány “legaktívabb” résztvevõjét. A helyi tömegtájékoztatási eszközök pedig hírül adták, hogy az elõzõ nap a város központjában – ugye, kitalálják? – “ittas randalírozásra” került sor. A tévé mûsorában megjelent a városi belügyi igazgatóság parancsnokhelyettese, és tájékoztatta a nézõket: április 12-én az engedélyezett szakszervezeti gyûlés után ittas garázdák kezdtek randalírozni, és pusztán a rendvédelmi szervek idejében foganatosított intézkedéseinek, valamint a kormányzó személyes bátorságának köszönhetõ – aki ugyanis nem félt személyesen megjelenni, hogy lecsillapítsa a dühöngõ garázdákat –, hogy Irkutszk megmenekült a randalírozók özönétõl és a város feldúlásától. A parancsnokhelyettes érzékletesen ecsetelte a részeg huligánok fékevesztett tombolását, és a nézõk tudomására hozta, hogy a teret az egyetemisták távozása után hegyekben borították el az üres sörösüvegek, a használt fecskendõk és a megrágott óvszerek. Hogy az egyetemisták miért rágták az óvszereket, azt a parancsnokhelyettes nem fejtette ki. A helyi újságok felhõtlen bizalommal és abszolúte megegyezõ módon tálalták ugyanezt a verziót. Az egyetlen kivétel a Szovjet Ifjúság volt, ahol megjelent egy meglehetõsen objektív jegyzet a diákmegmozdulásról és annak okairól, de csak azért, mert ennél az újságnál dolgozik a legnevesebb irkutszki anarchista, Igor Podsivalov. A fõszerkesztõ aztán a cikk miatt természetesen kapott is a járási elöljáróságtól, de õ jobban félt Podsivalovtól, mint a helyi hatalomtól: Podsivalovot az irkutszkiak “megfékezhetetlennek” tisztelik, terrorizmus gyanújával eljárás folyik ellene, és egyébként is egyszer már betörte a saját fõszerkesztõjének a képét.
Ami az egyetemisták követeléseinek teljesítését illeti, a hatóság átejtette õket. A megválasztott tárgyalócsoport június 2-áig egyezkedett velük, de semmit sem tudott elérni. Az eljárási díjakat a Mûszaki Egyetemen nem törölték el, a kollégiumi kérdést nem oldották meg, az APOSZ, a felsõoktatási hallgatók hivatalos szakszervezete pedig elhatárolta magát a diákok kezdeményezéseitõl. Azután megkezdõdött a nyári szünet, és a hatóságok végképp megfeledkeztek az egyetemisták problémáiról.
Igazat olvasni az irkutszki diákzavargásokról a Szovjet Ifjúságon kívül csak az Anarcho-szindikalisták Konföderációjának KASZ-kontakt címû, minimális példányszámban megjelenõ információs röplapjában lehetett. Ott az eseményekrõl V. Mihajlov, egy helyi anarchista részletesen beszámolt.17
A központi tömegtájékoztatási eszközök természetesen ignorálták a diákmegmozdulásokat. Persze Irkutszk neve azért elõbukkant a vezetõ újságokban, a központi tv híradóiban még fel is villant egy-két képkocka a hivatalos gyûlésrõl, amikor végigpásztázták azokat a városokat, ahol április 12-én szakszervezeti akciókra került sor (emlékeztetek rá, hogy ezt a napot az FNPR a szakszervezeti akciók összoroszországi napjának nyilvánította). Mindezt aligha lehet az események “megvilágításának” nevezni. A dolog inkább egy mesterséges napfogyatkozásra emlékeztetett.
Nos, lássuk a következtetéseket.
Bátran kijelenthetjük, hogy az 1994. április 12-i moszkvai zavargások elhallgatása, szemben az 1992–93-as megmozdulások (habár ideologikus) ismertetésével, közelebbrõl az április 12-i események spontán jellegével és a zargás résztvevõinek szociális meghatározottságával hozható kapcsolatba. A baloldali ellenzék hívei (nem is beszélve a kommunistákról) a nyugati politikai propaganda szabályai szerint “rossz fiúk” – mit várnánk tõlük, amikor szinte egyenesen arra valók, hogy mindenféle zavargásokat szervezzenek. Velük szemben, természetesen, ott vannak a “jó fiúk” – a rendõrök, akik “védenek minket” (tudjuk a krimikbõl). Az egyetemisták viszont – nem az anarchista egyetemisták, a kommunista egyetemisták, hanem az egyetemisták mint olyanok – valamiképpen maga a NÉP, márpedig a nép, mint egész, a propaganda fogalomrendszerében nem lehet “rossz fiú”. A nép, mint tudjuk, “mindig támogatja a hatalmat” – hangzik a hatalom legitimációjának hivatalos magyarázata. A tisztán egyetemista–fõiskolás zavargásokkal kapcsolatban nem volt alkalmazható a hagyományos “egyfelõl mi (a jók), másfelõl õk (a rosszak)” sémája. Itt egy másik, nem kevésbé klasszikus propagandaeszközt kellett elõvenni: a megbélyegzést. De a hatalom erre nem mindjárt jött rá, és nem azonnal sikerült megtalálnia a megfelelõ címkét. (A politikai propaganda szabályai szerint a megbélyegzõ címkének rikítónak, emlékezetbe vésõdõnek, lekezelõnek, egyszerûnek kell lennie, és fõleg tûnjön kétségbevonhatatlanul találónak, hiszen megengedhetetlen, hogy a címke megalapozottságát bizonyítani kelljen, ez ugyanis eleve kilátástalan vállalkozás.) Amikor aztán végre rátaláltak a “részeg garázdák” sémájára, amely megfelelt ezeknek az elvárásoknak, a médiumok azonnal meg is változtatták hozzáállásukat.
Széles körben elterjedt vélemény, hogy a “sajtószabadság” ideje Oroszországban a “peresztrojka” végével lejárt, és napjainkban egyre nyíltabban visszatérünk a tömegtájékoztatási eszközök irányításának és manipulálásának a szovjet korszakban megszokott mechanizmusaihoz, persze finomabb, liberálisabb és leplezettebb formában. A diákzavargásokkal kapcsolatos tanulságok azonban – ha a nyugati tömegtájékoztatási eszközök valóságos gyakorlatát tekintjük, és nem a deklarációkat – cáfolják ezt a megállapítást.
A mass media reagálása az 1994–95-ös diákzavargásokra valójában teljes tagadását jelentette annak a módszertannak, amelyet annak idején a szovjet rendszer dolgozott ki hasonló esetekre. Például az ilyen típusú történéseket a Szovjetunió idején vidéken elhallgatták ugyan, de a fõvárosokban nem. Ennek pragmatikus okai voltak: a fõvárosokban számolni kellett a nyugati újságírók, és általában véve is tekintélyes számú külföldi jelenlétével. Ugyanakkor vidéken a nyilvános tájékoztatás (többek között a sajtóban) éppen azért maradt el, mert ott a nyugati megfigyelõk testi valójukban nem voltak jelen, másfelõl tudták, hogy a nyugati szovjetológiai központok és propagandaintézmények (például a “Szabadság” rádióadó) a helyi sajtót is járatják.
A Szovjetunióban az ilyen típusú eseményeket “pártvonalon” (ha a nyilvánosság kizárásával is) feltétlenül elemzésnek vetették alá, “szervezeti következtetéseket” vontak le belõlük, zártkörû pártgyûléseket tartottak a megvitatásukra, és helyi szinten, mondhatni, politikai eligazítási kampányokat szerveztek velük kapcsolatban. Így aztán, még ha a tömegtájékoztatási eszközök hallgattak is róluk (“a fecsegõ ember a kémek kincsesbányája!”), ezek az események de facto mégiscsak “egyes számú témává” váltak mind a hatóságok, mind a lakosság számára.
A nyugati módszertanok abból indulnak ki, hogy a Rendszer számára kedvezõtlen eseményeket, ha ez technikailag megvalósítható, ki kell szorítani az információs térbõl. Ez kétféleképpen lehetséges: elõször is elhallgatással, másodszor pedig elfedésükkel, tizedrangú hírré degradálásukkal más szenzációs közlemények dömpingjének segítségével. Ilyenkor a “szenzáció” lehet mesterségesen kiszínezett vagy akár teljesen légbõl kapott hír is.
Az elhallgatás módszere a nyugati médiumokban az utóbbi években jól megmutatkozott például a jugoszláv konfliktus tálalásában, amikor is a tömegtájékoztatási eszközök híranyagából tüzetesen kicenzúráztak minden olyan információt, amely a szerbek számára kedvezõ, a horvátok és muzulmánok számára kedvezõtlen lett volna. (Ennek eredményeképpen, hogy mást ne említsünk, a nyugati közvélemény számára tökéletesen ismeretlen maradt az a tény, hogy Hitlert Horvátország díszpolgárává nyilvánították.) Az “elfedés” módszerére Ruanda a jó példa. A ruandai tragédiát gyakorlatilag a gazdaság teljes összeomlása okozta, ami viszont következménye volt annak a “gazdaságrehabilitációs programnak”, amelyet 1989 végén az IMF kényszerített rá az országra. Minthogy az IMF programját a nyugati tömegtájékoztatási eszközök agyonreklámozták, katasztrofális következményeit – 800 000-nél több, akár 1 millió ember halálának tényét – mindenképpen az információs tér legtávolabbi zugaiba kellett rejteni. A ruandai tragédia tetõpontján, amikor ebben a parányi országban néhány hét alatt félmillió ember pusztult el, a ruandai hírek az információs mûsorok legutolsó, képekkel nem is illusztrált közleményei között kaptak helyet, miközben a szalagcímekkel beharangozott riportok tele voltak felfújt szenzációkkal, a Diana hercegnõ körüli kisszerû botrányoktól a kéménybe szorult macska kimentésének több órás munkálatait bemutató ostoba történetekig.
A nyugati módszertan klasszikus elemei közé tartozik a politikai események információs depolitizálása is. Például az 1992-es Los Angeles-i felkelést a nyugati tömegtájékoztatási eszközök úgy mutatták be, mint rasszista momentumokat felmutató, alapjában bûnügyi történetet, holott már az események kibontakozásakor világosan látszott, hogy a megmozdulásokat kiváltó ellentétek nem a rasszok, hanem a szegények és a gazdagok között nyilvánulnak meg, és egy sor városban (magában Los Angelesben, Rochesterben, Tampában, Las Vegasban) szervezett városi gerillák lépnek fel politikai jelszavakkal.18 Ezzel szemben a Szovjetunióban az olyan nem-politikai jelenségeket is politikaivá stilizálták, mint a dzsessz, a divatmajmolás, a hippik, a punkok, a rock stb., ha pedig erõszakos akciókra került sor, ezek már per definitionem “a szovjet állam és a szocialista jogrend elleni cselekményeknek” minõsültek, amelyeket természetesen “a világimperializmus machinációiként” lehet magyarázni.
A polgári engedetlenségi megnyilvánulások vagy a hatóságokkal való tevékeny szembeszegülési akciók elhallgatása (különösen akkor, ha a példa követõkre találhat) ugyancsak jól ismert gyakorlat a nyugati mass media berkeiben. Például a brit tömegtájékoztatási eszközök (még a munkáspártiak érdekeltsége ellenére is) hosszú ideig sikeresen eltitkolták a “Poll Tax Revolt”, a Margaret Thatcher adóreformja elleni tiltakozó mozgalom kibontakozását és tevékenységét. Ezért sok hírfogyasztót (mind Nagy-Britanniában, mind különösen külföldön) tökéletesen váratlanul értek a Trafalgar téri nagyszabású zavargások. Franciaországban ugyanez volt a helyzet a “kertvárosok” ifjúsága és a rendõrség szembekerülésével kapcsolatban 1994–95-ben.
A Szovjetunióban, ezzel ellentétben, az ellenállás erõszakos jellege kíméletlen megtorlások hivatkozási alapjává vált, és “szentesítette” a rendõri erõszakot. Ezért, ha már nem sikerült agyonhallgatni az engedetlenségi akciót, különösen hangsúlyozták annak “társadalomellenes” és agresszív voltát. Oly mértékben domborították ki a “törvénysértõk” cselekményének erõszakos jellegét, hogy ez teljesen hátérbe szorítsa annak a kérdését, vajon a hatóságok által alkalmazott erõszak törvényes volt-e. Ez jól nyomon követhetõ a 80-as évek ifjúsági zavargásainak példáján (Alma-Atában vagy Almetyevszkben), amikor egyfelõl már nem hallgatták el az ilyen jellegû incidenseket, másfelõl még hatékonyak voltak mind a rendõrségi represszió, mind az ideológiai propaganda klasszikus szovjet mechanizmusai.
Mindent összevéve tehát abból, ahogyan tömegtájékoztatási eszközeink az 1994–95-ös dákmegmozdulásokra reagáltak, világosan látható, hogy az oroszországi írott és elektronikus sajtó éppenséggel a nyugati mass media mûködési mechanizmusait tanulja el, többek között a “negatív” információ kezelésének vonatkozásában is. Ami a mûködtetés színvonalát illeti, a mieink már közel kerültek azokhoz a nyugati országokhoz, amelyek hagyományosan erõs baloldali ellenzéki pártokkal és szervezetekkel rendelkeznek (például Franciaországhoz), de még elég messze vannak az “egydimenziós” Egyesült Államoktól, legalábbis abban a tekintetben, hogy nálunk még nem mûködik egy olyan fontos mechanizmus, mint az álesemények (pseudo-events) megkomponálásának és sajtóhírként való terjesztésének bejáratott rendszere.19
Befejezésül pedig álljon itt még három idézet, három epigráf (ha a görög epi-t nem “fel”-nek, hanem “utó”-nak fordítjuk):
“Az információelmélettel valamiféle végletes, meghökkentõen következetes módon visszaélnek. Kiderül, hogy még irgalmatlanabb kínzóeszköz, mint bármilyen fizikai kényszer. Az információt megválogatják, akadályozzák, visszatartják – így aztán tényleg el lehet jutni egy mértani pontosságú, szörnyû ‘Prokrusztész-technikához’…” (Stanis³aw Lem)
“Mi nem állunk neki, hogy felépítsük Dachauinkat és Auschwitzeinket: a tömegtájékoztatási eszközök ravasz manipulációi olyan szellemi koncentrációs táborokat hoznak létre, amelyek feltehetõleg az emberek ellenõrzésének sokkal hatékonyabb terepeivé lesznek…” (Jim Harrison)
“A tömegtájékoztatási eszközöknek a publikumra gyakorolt hatása nem is annyira abból ered, amirõl beszélnek, mint inkább abból, amit elhallgatnak… Ebbõl következik, hogy a tömegkommunikációs eszközök – azáltal, hogy közönségüket konformizmusra szoktatják, és alig adnak lehetõséget számára, hogy kidolgozza a társadalomhoz való kritikus viszonyát – ha közvetve is, mindazonáltal hatékonyan gátolják a valóban kritikus világnézet tényleges fejlõdését.” (Paul Lasarsfeld és Robert King Merton)
1996. március 15.–április 12.
Jegyzetek
2Rubikon (Szentpétervár), 1994. 3. sz.
3Russzkoje szoprotyivlenyije, 1994. 2. sz.
4Bjulletyeny Levogo informcentra, 1994. 14. sz.
6Csornaja zvezda, 1994. 4. sz. 20–21.
8Sztugyencseszkaja zascsita, 1995. 4. sz.
10Vö. Vecsernyaja Moszkva, 1995. április 18.; Szmena (Szentpétervár), 1995. április 18.; Szankt-Petyerburgszkije vedomosztyi, 1995. április 18.
11Novaja jezsednyevnaja gazeta, 1994. október 18.
12Ekszpressz-Hronyika, 1995. 13. sz.
13Moszkovszkij komszomolec, 1995. április 26.
14Csornaja zvezda, 1994. 4. sz. 21–22.
15Novij Nesztor, 1994. 12. sz.
16Obscsaja gazeta, 1994. 35. sz.
18L. részletesebben: Anarchy. A Journal of Desire Armed, 2. sz., 1992. õsz.
19 L. részletesebben: Boorstin, D.: The Image. A Guide to Pseudo-Events in America. New York, 1987.