Alekszandr Nyikolajevics Taraszov

Világforradalom. Visszatérés a globális forradalmi stratégiához a huszadik század gyakorlatának figyelembevételével ¹

A szerző a világforradalom második hullámának lehetőségeiről elmélkedik. Az első a bolsevik világforradalmi kísérlet volt, amely a sztálini fordulattal elbukott. Napjainkban „a globális forradalom egyetlen perspektívájának a »harmadik világban« létrehozandó forradalmi tűzfészkek tűnnek, amelyek horizontális kapcsolatot hoznának létre egymás között - az »első világot«, annak alapvető imperialista kulturális intézményeit és nyelveit ignorálva - a rákövetkező fegyveres harccal, felkelések szervezésével, »felszabadított zónák« létrehozásával és a hatalom konkrét országokban történő megragadásával."

 A szovjet tömb világméretű történelmi veresége a harmadik (“hideg”) polgárháborúban végre lehetővé teszi számunkra, hogy visszatérjünk a forradalmi globális antiburzsoá stratégia témájához.

 A huszadik század folyamán egy ilyen, a globális szemléleten és az osztályalapú felfogáson alapuló stratégia mindössze két alkalommal merülhetett fel. Első alkalommal a bolsevikok ajánlották ezt a stratégiát, akik pontosan tudták, hogy az orosz forradalom sorsa a világforradalomtól függ, hogy semmiféle “szocializmus egy országban” nem lehetséges, minek folyományaként a világforradalomra tették fel tétjeiket. Épp e célok megvalósításáért jött létre a Komintern.

 Eredetileg a világforradalmat mint a fejlett európai országok forradalmát képzelték el, ám már igen korán a “harmadik világ” országai felé fordították figyelmüket a bolsevikok, elsősorban Ázsia gyarmati és félgyarmati országaira.

 Ezt a stratégiát a sztálini thermidori ellenforradalmi fordulatot követően elvetették. Az ezen fordulatot követően a Szovjetunióban hatalomra került kispolgárság (pontosabban a társadalmi gyökereit tekintve alapvetően falusi kispolgári eredetű hivatalnoki réteg) egyáltalán nem volt érdekelve a forradalom folytatásában, az elkerülhetetlen kockázatokat magában hordozó forradalmi harcban. Mint minden burzsoázia, a stabilitásra törekedett (és a tény, hogy a szovjet hivatalnokok csupán virtuális osztályt alkottak, a dolog lényegén semmit sem változtat, mivel a stabilitás szociálpszichológiailag a társadalmi viselkedés kategóriája). Az osztálykonfliktus forradalmi stratégiáját a Realpolitik ellenforradalmi stratégiája váltotta fel. Az osztályálláspontot felváltotta az állami álláspont, azaz az osztályok és politikai képviselőik szembenállását felváltotta az államok, majd később a katonai-politikai tömbök szembenállása (NATO a Varsói Szerződés ellen, Nyugat a Kelet ellen stb.). Ez a klasszikus, az osztálykizsákmányolás alapján álló, a nemzetközi színtéren mindig államok közti politika irányába történt visszalépés volt.

 A Szovjetunióban, majd idővel a csatlós államokban megszilárdult társadalmi berendezkedés szuperetatizmus volt (a szuperetatizmusra vonatkozóan lásd saját “Szuperetatizmus és szocializmus” című tanulmányomat a Szvobodnaja Miszl 1996. 12-es számában). Az ipari termelési mód és a termelési eszközök állami tulajdonának egybeesésére alapuló szuperetatizmus valójában a kapitalizmus párja, annak alternatívája volt (itt emlékeztetek, hogy az alternatíva két, több tekintetben egyenlő variáns közötti választás) egyazon – ipari – termelési mód keretei között. Objektív funkciója nem a végső győzelemig tartó háború volt, hanem a kapitalizmussal azonos világgazdaságba kapcsolja a békés egymás mellett éléssel ezeket a szuperetatista országokat.

 Kétségtelen, a szovjet vezetés a sztálinizmus óta kész volt a burzsoá világgal szembeni szembenállás elutasítására, ám ezt épp a burzsoá világ pozíciója miatt nem tehette meg: a termelőeszközök kisajátítása a magántulajdonosoktól annyira megijesztette a burzsoáziát, és olyan veszedelmes példa volt, hogy a Szovjetunióval szembeni konfliktus elutasítása a kapitalista országok részéről kizárólag a kisajátított javaknak a korábbi tulajdonosoknak való visszaadásával és a kisajátítók példás megbüntetésével volt elképzelhető. Ennek a helyzetnek a megértése késztette a sztálini, majd a posztsztálini vezetést arra, hogy folytassa az állami, katonai és ideológiai szembenállást a Nyugattal szemben, annál is inkább, mert ennek a vezetésnek az egyetlen legitim alapja az 1917 októberére való hivatkozás volt.

 Ugyanakkor az államok közötti szembenállás stratégiája már a kezdetekkor bukásra volt ítélve: ez tipikus, az osztálykizsákmányolásokra épülő társadalmak történetéből jól ismert, az állami mobilizáción, azaz végső soron a rendelkezésre álló erőkön és erőforrásokon (ideértve a katonai és emberi erőt is) alapuló anyagi-műszaki szembenállás. Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió (még a csatlósokkal együtt is) gyengébb volt (kevesebb erőforrással rendelkezett), mint a világ több része (azaz a kapitalizmus világa). Ezenkívül, az ideológiai jellegzetességek okán (mivel a szovjet szuperetatista vezetés kénytelen volt használni a számára idegen szocialista ideológiát mint álcát) a Szovjetunió nem rabolhatta és nem zsákmányolhatta ki a “harmadik világ” országait nyíltan, mint azt a Nyugat tette.

 Ebből fakadóan a Szovjetunió és szövetségesei veresége ebben a globális szembenállásban csak idő kérdése volt. Ez a vereség következett be tizenöt esztendeje – a szemünk láttára –, nem sokkal azt követően, hogy a Nyugaton olyan tudományos-technikai komplexumok jöttek létre, amelyek kapitalizációja jóval meghaladta a szovjetunióbeli kapitalizációt (emlékeztetni kell, hogy a Szovjetunió a világgazdaság rendszerében olyan hatalmas monopóliumként lépett fel, amelyik kénytelen volt – a nyugati monopóliumoktól eltérő módon – minden termékkel és mindenkivel konkurálni egyfelől, másfelől pedig kénytelen volt bevételének hatalmas hányadát a fegyveres erők fenntartására és szociális célokra fordítani).

 Az osztálykonfliktus, az államok közötti konfliktussal ellentétben más törvények alapján fejlődik és más elveken alapszik: ez nem különböző országok és tömbök harca az ellenség területén, amikor a szemben álló felek készek a másik teljes lakosságának és népgazdaságának megsemmisítésére, hanem a szemben álló osztályok között ugyanazon népgazdasági objektumokért (erőforrásokért) folytatott küzdelem. Még a legdühöngőbb reakciós sem fog atombombát dobni a saját üzemeire csak azért, mert azt az adott pillanatban a munkásai elfoglalták. Épp ez a faktor, az önkorlátozás faktora ad reális lehetőséget a forradalmi erők győzelmének még azokban az esetekben is, amikor az ellenség objektíve erősebb.

 A globális forradalom stratégiáját a huszadik században második alkalommal Ernesto Che Guevara vetette fel a Trikontinentális konferenciához írt nevezetes levelében. Emlékeztetünk, hogy ebben a levelében Che az Egyesült Államokat az emberiség ellenségének nevezte, s második, harmadik, sokadik Vietnam létrehozására szólított fel a “harmadik világ” országaiban – azzal, hogy először elvágják az imperialista országokat az imperializmus nyersanyag-, energia- és gazdasági bázisaitól, másodszor, hogy az imperializmust annyi helyi katonai konfliktusba kergessék a kapitalista periférián, ahány önmagában tette volna gazdaságilag tönkre az imperializmust. Gyakorlatilag Che egy globális méretű partizánháborút javasolt – annak elkerülhetetlen átvitelével az “első világ” országainak területére, hogy az ellenség még a saját citadelláiban, a kapitalista metropolisokban se érezhesse magát nyugodtan, hogy odahaza is fegyveres harcot kelljen folytasson, és hogy ez a harc mind a gazdasági, mind a politikai problémáit elmélyítse, az “első világot” nyílt osztálykülönbségek felé taszítva.

 Che ezt a stratégiát az imperializmus minden ellenségének ajánlotta, beleértve természetesen a szovjet vezetést is. Bár akkorra már a Szovjetunióval kapcsolatban Che nem táplált illúziókat, de megértette, hogy – akár a szovjet nomenklatúra akarata ellenére – a Szovjetunió objektív módon a nyugati imperializmus ellensége. Ugyanakkor az ellenforradalmi szovjet vezetés, ahogy az várható volt, elutasította Che – általuk kalandornak tartott – stratégiáját. A kalandor bélyeget mindenki megkapta, aki a Che Guevara által javasolt stratégia híve volt. Nincsen kétségünk afelől, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a szovjet nomenklatúra mint társadalmi osztály már arra készült, hogy ne csak irányítók, hanem tulajdonosok is legyenek, azaz a számukra idegen szocialista ideológia megtagadására és a keleti tömb országainak a kapitalizmus világához való csatolására készültek. Még Che Guevara stratégiájának igazát demonstráló, a hetvenes évek úgynevezett olajválsága sem befolyásolta a szovjet nomenklatúra viselkedését.

 Mindeközben maguk az imperialisták a megfelelő módon értelmezték és értékelték a Che Guevara által javasolt stratégiát. Nem véletlen, hogy Zbigniew Brzezinski később bevallotta, Reagan elnöksége alatt épp a “két, három és több Vietnam” stratégiáját fordította tudatosan az Egyesült Államok a Szovjetunió ellen: rákényszerítették a szovjeteket, hogy különböző mértékben merüljenek el konfliktusok egész sorába szerte a világon (Afganisztán, Lengyelország, Etiópia, Angola, Mozambik, Kambodzsa, Nicaragua) azzal a szándékkal, hogy a szovjet gazdaság tönkremenjen. Amint várható volt, Che stratégiája sikeresnek bizonyult.

 Mindezeken túl e stratégia elemeit az Egyesült Államok aktívan használta az egyes baloldali rendszerek destabilizálására. Ilyen volt például az a valójában partizánháború Chilében, amelyet a szélsőjobboldal hajtott végre Allende elnöksége alatt. Ennek során a népgazdaság objektumait és elsősorban a kulcsfontosságú infrastruktúrákat (hidakat, utakat, áramelosztókat és erőműveket, bányákat stb.) robbantottak fel, amivel hamar olyan különleges gazdasági helyzetet teremtettek, ami jó alapja lehetett az Allende-rendszer elleni elégedetlenségnek a társadalom túlnyomó többségében. Mindez sikeresen készítette elő az 1973. szeptember 11-i katonai puccsot.

 A Washington számára kellemetlen rendszerek ellen bevezetett gazdasági embargó, melynek célja az ezen rendszerek számára szükséges erőforrások és áruk behozatalának ellehetetlenítése, mind a mai napig az Amerikai Egyesült Államok destabilizációs politikájának gyakorlata.

 A harc átvitelét az ellenség területére (az “ellenforradalom exportját”) sikeresen próbálták ki Afganisztánban (Pakisztán területéről), Mozambikban (a Dél-Afrikai Köztársaságból), Angolában (a Dél-Afrika által megszállt Namíbiából), Nicaraguában (Honduras területéről).

 Ugyanakkor az imperializmus ellenségei sehol sem próbálták felhasználni saját területüket mint az aktív partizánharc hátországát, amelynek segítségével a forradalmi erők mind periodikusan, mind módszertanilag sikeresen mérhettek volna csapást az osztályellenségre. Sehol sem folytatták a gazdaság destabilizálását célzó tömeges infrastruktúrarombolás stratégiáját. Senki sem próbálta megbénítani vagy épp lerombolni azokat a hagyományos utakat, amelyeken keresztül a “harmadik világ” nyersanyagai az “első világba” jutnak. Senki sem próbálta meg a tőzsdék munkáját megzavarni komputeres támadással (annak ellenére, hogy ezt könnyű megtenni)! És a többi, és a többi. Épp ellenkezőleg, azokat az – eszközök és emberek kényszerűen korlátozott ereje miatt – gyenge kísérleteket, amelyeket az “első világ” országaiban a forradalmárok végrehajtottak, az ellenforradalmi természetű szovjet vezetés zavarónak találta. Ezekre a forradalmárokra rásütötték a “provokátorok”, a “CIA ügynökei” (vagy épp Pekingé) bélyegét, majd ezt követően a szovjet vezetés megelégedéssel vette át a politikai ellenség (Washington) logikáját, amikor a fegyveres forradalmi harcot a terrorizmussal azonosította.

 Amennyiben Che Guevara elemzése igaz volt a huszadik század hatvanas éveinek végére, akkor még inkább annak kell tartsuk a jelenre. A huszadik század utolsó évtizedeitől kezdve – és különösen a Szovjetunió és a keleti tömb bukása után a nyersanyagtermelő ágazatok bezárása az “első világban” és ezek kihelyezése a “harmadik világba” egyre csak fokozódik. Ehhez kapcsolódott az ipari termelés leépítése az “első világban” és kihelyezése a “harmadik világ” országaiba. Ez azt jelenti, hogy a metropolisok egyre inkább a perifériától függenek anyagilag, ami egyre inkább sebezhetővé teszik őket a világméretű partizánháború stratégiájától.

 Ha hat, a nemzetközi gazdaság számait publikáló kézikönyv adatainak átlagát vesszük, akkor a kapitalista metropolis (beleértve Ausztráliát, Új-Zélandot és Izraelt) függősége a perifériától az alábbiakban mutatható ki:

 – energiahordozók – 52% (a szénhidrogének esetében 79%),

 – fémek – 81%,

 – vegyipari alapanyagok – 89%,

 – élelmiszer-feldolgozás alapanyagai és mezőgazdasági termékek – 46%,

 – könnyűiparai termékek és alapanyagok – 67%.

 Ugyanakkor ez a függőség még nagyobb, hiszen a hivatalos statisztikák nem tükrözik a valós helyzetet. Példaként elég a maquiladorát említeni. A mexikói maquiladorák jogi státuszukat illetően három kategóriát képeznek. A harmadik típusú, a területenkívüliség jogát élvező maquiladora nem kerül be a mexikói statisztikákba, csak az Egyesült Államok statisztikáiban bukkan fel. Ám maguk ezek a vállalkozások az USA határain kívül tevékenykednek, alkalmazottaik nem az Egyesült Államok állampolgárai, hanem mexikóiak, olyanok, akiket az Egyesült Államok statisztikái nem jegyeznek. Ebből pedig az következik, hogy a hivatalos amerikai statisztikák az amerikai tulajdonú maquiladoravállalkozások termelését beszámítva nemcsak az USA össztermelését növelik meg, hanem magának az amerikai munkásoknak a termelékenységét is.

 Számtalan személyes példát ismerhetünk arra nézvést, hogy a hivatalos statisztikák mennyire nem képezik le a valóságot. Mondjuk, valamikor volt nekem egy, az USA-ból hozott személyi számítógépem. Az összes dokumentum szerint ez a minden tekintetben legális személyi számítógép a Szilikon-völgyben készült. Amikor összetört a számítógép, akkor kiderült, hogy valójában Tajvanon, Indonéziában, Szingapúrban. Malajziában, Thaiföldön, Indiában és Dél-Koreában készültek az egyes alkatrészei, és jószerivel csak a csomagolása készült a Szilikon-völgyben. Ám a statisztikákban ez a gép mint az Egyesült Államokban előállított termék szerepel. Másik példa: egy volt tanítványom ma Münchenben él. Valamelyik ünnepi alkalomra vásárolt férjének egy drága öltönyt egy kizárólag német ruhaipari termékeket forgalmazó boltban. Minden dokumentáció azt igazolta, hogy az öltönyt egy jó nevű és tisztes német cég készítette. Ám otthon, amikor belülről is megvizsgálta a nadrágot egykori diákom, akkor vette észre a varrásban azt a kicsike címkét, ami azt tanúsította, hogy valójában Orsa városában, Belorussziában varrták az árut. Ám ez esetben sem lehet kétségünk afelől, hogy a statisztikákban ez az áru is mint az NSZK-ban gyártott termék szerepel.

 Másként fogalmazva, a kapitalista metropolis (az “első világ”) a kapitalista periféria (azaz a “harmadik világ”) kollektív kizsákmányolójává vált. A “harmadik világ” kárára a nyugati monopóliumok által termelt extraprofit árán – az adók újraelosztásán keresztül – az “első világ” országaiban megvalósul a lakosság korrumpálása, így többek között a széles munkásrétegek korrumpálása is. Ez azt jelenti, hogy a metropolis egyre inkább parazita jellegűvé válik, hasonlóan a Római Birodalomhoz, mely a provinciák és a szomszédos országok kizsákmányolásából és kirablásából élt.

 Önmagában a munkások korrumpálásában az uralkodó rétegek által semmi újdonság nincs: ezt a jelenséget a marxizmus klasszikusai már régen leírták a “munkásarisztokrácia” példáján. Ma egész egyszerűen az extraprofit grandiozitása lehetővé teszi e stratégia alkalmazását a lakosság legszélesebb rétegei esetében is.

 Ezzel egy időben a kapitalista metropolisok uralkodó rétegei és osztályai, a bolsevik és más forradalmak tapasztalatait leszűrve tudatosan olyan politikát folytatnak, ami a munkásosztály maximális létszámcsökkentésére (és ezen belül is az ipari munkásság létszámának csökkentésére) irányul az “első világ” országaiban. Mindennek az a célja, hogy megváltoztassák a lakosság társadalmi összetételét, hogy növeljék a kistulajdonosok és a szolgáltatási és szórakoztatási szektorban foglalkoztatottak számát, azokét, akik a legközvetlenebb mértékben függenek az uralkodó osztályoktól, és akik részben már önmaguk is a parazita vagy félparazita társadalmi csoportokhoz tartoznak. A viszonteladók, a lakájok, a prostituáltak és az udvari bolondok kiszorítják mindazokat, akik saját munkájukkal állítanak elő anyagi javakat – bármely civilizáció alapjait.

 Ez azt jelenti, hogy a baloldali erők hagyományos munkásosztály-orientációja a metropolis országaiban vereségre ítéltetett: egyfelől azért, mert a korrumpált munkásosztály nem lehet forradalmi osztály, másfelől pedig azért, mert maga ez az osztály is gyorsan fogy méretében, amivel együtt jár társadalmi hatásának csökkenése is. A szociáldemokraták és az angol munkáspártiak neoliberálissá való degradálódása egyáltalán nem véletlen jelenség, és még véletlenül sem valamiféle rosszakarat eredménye: mindez a társadalmi változásokra adott természetes válasz Nyugat-Európa országaiban.

 Ebből fakad a forradalom perspektívájának hiánya az “első világban” (a paraziták és a kizsákmányolók nem forradalmárok) és a forradalmi központok áthelyezése a “harmadik világ” országaiba. Az “első világ” baloldali erőinek nincs jövőjük – hacsak nem tartjuk “jövőnek” az európai szociáldemokraták és labouristák szégyenletes útjának megismétlődését, akik elárulták saját eszméiket, és a nagytőke eszközévé váltak.

 A legmesszebbmenőkig jellemző, hogy a metropolis jelenlegi baloldali pártjai semmiféle harci stratégiát nem voltak képesek nyújtani a reformista stratégiákon kívül: azaz a kisebbségek jogaiért, a nők jogaiért, a bevándorlók és a hajléktalanok jogaiért, a környezet védelméért stb. olyan dolgokat javasoltak, amiknek a kapitalizmus részbeni megjavítása a célja (ami lehetővé teszi a kapitalizmusnak egyre vonzóbbá válását az emberek egyre nagyobb része számára, ami egyben a szocializmusért küzdők számát is csökkenti), és nem pedig annak elpusztítása. Mindez, természetesen egyáltalán nem veszélyes a tőke uralma számára.

 Pontosan ennyire veszedelmes a kapitalizmusra az úgynevezett antiglobalizmus – és különösen annak az ATTAC képviselte cinikusan reformista változatában (a pénzügyi spekulációk megadóztatása önmagában az ezektől műveletektől való aggódást és a műveletek kiszélesítését feltételezi), ebben a nyugati baloldalnak annyira tetsző karneváli formájában (a karnevál meghatározása szerint nem harc, hanem látványosság, előadás – még Metternich mondta: amíg a nép táncol, addig nem veszélyes).

 Szervezeti értelemben az “antiglobalisták” által javasolt stratégia – a tömegmozgalmak a “totalitárius” és szigorúan központosított szervezetek helyett – perspektívátlan azért, mert egyfelől ezek a mozgalmak átlátszóak az osztályellenség és annak titkosszolgálatai számára, másodszor pedig azért, mert a politikai ellenfél már megtalálta és a gyakorlatban kipróbálta e stratégia ellenmérgét: maga tanult meg létrehozni – többek között korrumpálással – tömeges ellenforradalmi, reakciós természetű társadalmi mozgalmakat. Ezt mutatta meg a “színes forradalmak” gyakorlata Jugoszláviában, Ukrajnában és Grúziában (és ami kevésbé ismert, Bulgáriában és Romániában is).

 A jelenlegi nyugati baloldal már azzal is demonstrálta nyomorúságát, hogy képtelen volt irányítása alá vonni (hogy azt ne mondjam: megszervezni) egyetlen, az “első világ” országainak neoglobalizmusa elleni tömeges és radikális ellenállási esetét sem, kezdve a spanyolországi halászok és kikötői munkások utcai harcával a rendőrök ellen, egészen a franciaországi lakótelepeken lefolyt zavargásokig.

 Ugyanakkor van lehetőség arra, hogy azok az “első világbeli” baloldaliak, akik tudatosan szentelik erejüket és életüket a forradalmi harcnak a “harmadik világban”, megmentsék reputációjukat. Különösen néhány nyugati baloldali mutatott erre példát a hatvanas–hetvenes években: azok a francia, spanyol, olasz elvtársak, akik csatlakoztak a “harmadik világ” gerillaharcaihoz; azok az észak-amerikai baloldaliak, akik szükségesnek tartották, hogy Venezuelába utazzanak azért, hogy Hugo Chávez kormányának tanácsadói legyenek, és azok (mint a RAF az NSZK-ban), akik nyíltan hirdették magukról, hogy ők a “harmadik világ” forradalmi erőinek ügynökei az “első világban”.

 Általában elmondható, hogy a szovjet korszakban a világ baloldali mozgalmaira Moszkvából rákényszerített nézőpont, amely szerint a legfejlettebb kapitalista országok mindennél közelebb állnak a szocialista forradalomhoz, nem marxista, nem dialektikus és nem tudományos, hanem pozitivista volt. Maga Marx dialektikus volt, és kiválóan megértette, hogy a társadalmi fejlődés az osztályalapon tagolt kizsákmányoló társadalmakban nem a pozitivista sémák mentén zajlik, hanem azok az erők keltik életre, amelyek előzőleg e fejlődés áldozataivá válnak – ahogy a Filozófia nyomorúságában írt erről.

 Manapság a globális forradalom egyetlen perspektívájának a “harmadik világban” létrehozandó forradalmi tűzfészkek tűnnek, amelyek horizontális kapcsolatot hoznának létre egymás között – az “első világot”, annak alapvető imperialista kulturális intézményeit és nyelveit ignorálva – a rákövetkező fegyveres harccal, felkelések szervezésével, “felszabadított zónák” létrehozásával és a hatalom konkrét országokban történő megragadásával. Ezek az országok aztán tudatosan a világforradalmi fejlődés hátországává, bázisává kellene, hogy váljanak.

 Ezt a stratégiát nem lehetett a huszadik század elején megvalósítani: a szuperetatista, a bolsevikhez hasonló forradalmak de facto a forradalmi burzsoázia feladatait hajtották végre (iparosítás, az agrárkérdés megoldása és a kulturális forradalom végrehajtása), amiért is az akkori periféria és félperiféria országai (ahol az antiburzsoá forradalmak lezajlottak) kénytelenek voltak a metropolis országaitól tanulni, hozzájuk fordulni kultúráért és technológiáért. Ezen túl a periféria országainak forradalmárai közötti horizontális kapcsolatokat – a kommunikáció és az információs technológiák alulfejlettsége, valamint a világ nemzeti alapozottsága miatt – nehezen lehetett lefektetni (ennek okán is a Brit Birodalom gyarmatainak forradalmárai a metropolison keresztül és a metropolis nyelvén voltak kénytelenek egymással érintkezni).

 A globalizációval ezek a korlátok eltűnnek. Ezenkívül nincs tovább szükség a jelenlegi Nyugat kultúrájához fordulni, hisz ez a kultúra a hanyatlás kultúrája: a huszadik század hetvenes évei óta a metropolis országainak kultúrája és társadalomtudományai a posztstrukturalizmus és a posztmodern által szétbomlasztva semmiféle komoly eredményt nem voltak képesek a világ számára nyújtani (ami persze a parazita társadalmak sajátossága). A huszadik század elején a kapitalizmus felemelkedőben volt, a burzsoázia – ha nem a nemzeti szempontból tekintjük, hanem planetáris nézőpontból – még mindig felemelkedő, elsősorban a valódi anyagi termeléssel elfoglalt osztály volt. Manapság a kapitalizmus látni engedi saját minőségi fejlődésének határait, amikor kizárólag mennyiségileg fejlődik, kizsigerelve ezzel bolygónk tartalékait, míg a burzsoázia osztálya elsősorban a pénzügyi szférában – azon belül is a spekulatív, virtuális tőkében érdekelt, ahhoz kötődik. A jelenlegi kapitalizmus nem rendelkezik olyan tapasztalatokkal, amiket érdemes lenne az antikapitalista erőknek tőle kölcsönözniük.

 A tömegkultúra diadala a művészet és az irodalom területén, a posztmodernizmus győzelme és a tudományos megközelítés elvetése a társadalomtudományokban, a “multikulturalizmus” és a “politikai korrektség” diadala a társadalmi életben, az obskúrusság, a vallásosság és a neoliberalizmus győzelme a mai Nyugaton nem véletlen, hanem a metropolis parazita jellegéből fakadó törvényszerűség. A művészet és az irodalom, a filozófia és a humán tudományok a mai Nyugaton nem bírnak többé progresszív társadalmi értékekkel (ez vonatkozik a kortárs nyugati baloldaliakra is – elegendő csak összevetni Toni Negri olyan nyíltan tömegkulturális, a ponyva határait súroló bestsellereit, mint az Empire vagy a Multitude, az ő valóban úttörő jelentőségű komoly műveivel a hatvanas és hetvenes évekből). Végül is megéltük azt a pillanatot, amikor már lehet és kell is nem tanulnunk a fejlett kapitalista országoktól (nincs mit már tanulni ott), amikor már lehet és kell önmagunknak fejlődnünk a burzsoá “kultúrával” való szembenállás alapján.

 Sajnálatos módon az “első világ” technikai felsőbbrendűségét nem lehet ignorálni. És itt most nemcsak a katonai felsőbbrendűségről van szó, hanem elsősorban a politikai és társadalmi színtér, a szervezetek és egyének, a társadalmi viselkedés feletti kontrollban tapasztalható felsőbbrendűségről. Az imperializmus aktívan dolgozza ki és valósítja meg az életben – a kizárólagos jogosítványokkal és tejhatalommal rendelkező titkosszolgálatok segítségével (minek céljából kidolgozták a terroristaellenes hisztériát) – a totális megfigyelés és a totális ellenőrzés módszereit és mechanizmusait, ahogy következésképpen a totális elnyomásét is.

 Ez azt jelenti, hogy – az általános törvények alapján – csak azok a forradalmi erők képesek túlélni, képesek létrehozni a forradalmi ellenállás tűzfészkeit, amelyek átláthatatlanok az imperializmus számára. Másként fogalmazva, a forradalmi erőknek az autonómia zónáira van szükségük. A huszadik század gyakorlata bebizonyította, hogy azok a szervezeti formák bizonyulnak az autonómia hatékony zónáinak, amelyek ignorálják a politikai és osztályellenség hatalmát és törvényeit, és amelyeket az osztályellenség azért nem képes befolyásolni, mert nem rendelkezik róluk és belső helyzetükről megbízható információkkal. Ilyen szervezeti forma például az illegalitás és a partizánosztag.

 Az osztályellenség az államon mint a közvetlen osztályelnyomás gépezetén és a “civil társadalmon” – mint (az államtól formálisan független) az osztályelnyomás megkétszereződésén – keresztül kényszeríti rá játékszabályait a társadalomra. Ugyanakkor már Gramsci rámutatott, hogy épp a kapitalizmusban a “civil társadalom” megkétszerező elnyomó rendszere megléte miatt a forradalmi erők győzhetnek, ha a burzsoá “civil társadalom” intézményeivel szemben képesek szembeállítani saját, antiburzsoá, “ellencivil társadalmi” intézményeiket, azaz ha olyan társadalmi szférát hoznak létre, amely átláthatatlan az ellenség számára, és amelyik nem engedi az ellenséget saját területére. A huszadik század gyakorlata megmutatta, hogy ez a forradalmi kultúra és a forradalmi “civil társadalom” intézményeinek területe, ami a legteljesebb kifejlettségében a gerilla gyakorlatában (Kínában, Vietnamban, Kubában, Bissau-Guineában, Nicaraguában) valósult meg.

 És mégis az idegen pályán – azaz a burzsoá “civil társadalom” területén – való játék elkerülhetetlenül vereséget szenvedett, mivel ez a legális tevékenység stratégiája volt, az ellenség szabályai alapján, e társadalmon belül (a hegemónia megszerzésének illúziójával), a “burzsoá “civil társadalom” lerombolásának, megsemmisítésének stratégiája helyett.

 Stratégiailag nem a burzsoá “civil társadalom” intézményeinek és burzsoá kultúrájának a megkétszerezése a helyes, hanem ezek elvetése, felváltásuk más intézményekkel – olyanokkal, amelyek létrehozását a világforradalom közvetlen feladatai követelik. A Szovjetunió az 1920-as éveket követően, majd a keleti tömb országai egyáltalán nem véletlenül voltak kulturális (és életmód) szempontból nagyon is burzsoák: nem voltak forradalmi országok. Ebből az elszomorító tapasztalatból azt a következtetést kell levonjuk, hogy nem szabad a Szovjetunió és más szuperetatista ország hibáit megismételni. Másképp fogalmazva ma elkerülhetetlenül fontos a húszas évek Szovjet-Oroszországának forradalmi kulturális-társadalmi tapasztalatának, valamint a vietnami, kubai, nicaraguai és a többi forradalmak korai éveinek (a természetesen kritikus) tanulmányozása.

 Végezetül a győzelem fontos feltétele a világimperializmus alapvető nyelveinek elvetése, elsősorban (bár nem kötelező sorrendben) az angol nyelv elvetése. Az Amerikai Egyesült Államok mint a világ csendőre a legtudatosabban erőlteti rá az egész bolygóra az angolt mint nemzetközi nyelvet: ez könnyebbé teszi az egész föld feletti ellenőrzést. Távolról sem véletlen, hogy a radikális antiburzsoá erőknek az utóbbi időkben kivívott sikerei (legyenek azok akár csak lokálisak) ott következtek be, ahol ezek az erők ignorálták az angol nyelvet (és igyekeztek eltávolodni a világimperializmus más nyelveitől, így a franciától és a némettől is): ilyen a Chiapas, ahol a forradalmi propagandát a maják nyelvén folytatták, Ecuador és Bolívia, ahol elsősorban kecsua és ajmara nyelven folyt a forradalmi propaganda, Nepál és India, ahol a maoista felkelők a helyi nyelveken folytatják forradalmi propagandájukat (és csakis végső esetben hindi vagy nepáli nyelven). Másképp szólva, a világimperializmus a saját birodalmi önelégültsége miatt – azaz azért a meggyőződéséért, hogy minden hivatalos iratot kötelezően lefordítanak angolra – volt kénytelen átengedni ezeket a tűzfészkeket.

 A metropolis nyelveinek bojkottja (elsősorban is az angol nyelv bojkottja) a periféria forradalmi erői közötti horizontális kommunikációban – egyidejűleg egymás nyelveinek elsajátításával – ezeket az erőket kevésbé átláthatóvá teszi az imperializmus számára, és ezáltal egyben sokkal veszélyesebbé is.

 A világforradalom mint a “harmadik világból” kiinduló világméretű partizánharc stratégiája hosszú távú stratégia (még a lokális méretű cselekvés számára is). A gyakorlat azt mutatja, hogy bármely fegyveres tűzfészek előkészítése hosszú időt vesz igénybe: a Chiapas-felkelés előkészítéséhez húsz–huszonöt évre volt szükség, a perui “Fényes Ösvény” gerillaharcát 20 évig készítették elő. A nepáli és indiai maoisták gerillaharcát olyan szervezetek indították, amelyek a hatvanas években alakultak az illegalitásban vagy akkor vonultak illegalitásba. A győzedelmes utcai harcokat Ecuadorban és Bolíviában olyan indián szövetségek szervezték, amelyek a hetvenes évek közepén jöttek létre. Ebből következőleg ez a stratégia egyáltalán nem felülről kezdeményezett, nem az egyik napról a másikra kitörő forradalomé, amelyről annyira szeretnek beszélni (és amit előszeretettel kritizálnak) a baloldali akadémiai tudósok nálunk és nyugaton egyaránt. Ezek az “akadémiai baloldaliak” kritikájukkal csak saját gyávaságukat, az aktív harchoz való hozzá nem értésüket és a status quo fenntartásában való önző érdekeltségüket leplezik el: többé-kevésbé szerencsésen beépültek a burzsoá társadalomba, és félnek attól, hogy bármiféle “éles mozgalom” eredményeként elveszthetik mindazt, amivel ők rendelkeznek. Ezeknek az “akadémiai baloldaliaknak” a kedvenc időtöltésük (már a burzsoá akadémiai intézetekben való szolgálat és a burzsoá folyóiratokba történő tudományos tanulmányok írása mellett fennmaradó szabad idejükben) a “tudományos konferenciák” rendezése. Ugyanakkor a világtörténelemben egyetlen esetet sem ismerünk arra, hogy tudományos konferenciák szültek volna társadalmi forradalmakat!

 Jó előre meg lehet jósolni, hogy a forradalmi központoknak a kapitalista perifériára való áthelyeződésével az “új periféria” országai (a keleti tömb egykori országai) mint a félperiferiális státuszt elérők vagy azért küzdők utolsókként fognak a forradalmi harchoz csatlakozni. Egyesek azért, mert valóban sikerül elérniük a félperiferiális státuszt (ez egyelőre csak Szlovéniának sikerült). Megint mások pedig azért, mert a forradalmi mozgalom sikeres kifejlődéséhez két olyan feltétellel kell rendelkezniük, amelyek megteremtése hosszú időt vesz igénybe. E két feltétel az alábbi:

 Generációváltásnak kell végbemennie – a történelmi küzdőtérről le kell vonuljon a forradalom számára perspektívátlanná vált “szovjet” generáció, majd ezt követően ugyanezt kell tegye az antikommunista propaganda által kamaszkorukban elkábítottak generációja, azok, akik ünnepelve fogadták a kapitalizmus eljövetelét;

Újból létre kell, hogy jöjjenek az ellenforradalmi természetű sztálinista bürokrácia uralma alatt elpusztított önálló, radikális baloldali ellenzéki mozgalom hagyományai.

Végezetül elkerülhetetlen annak megértése, hogy a forradalmi erők által a kapitalizmustól felszabadított területek – és ez vonatkozhat egész országokra is – nem lehetnek mások, csakis a világforradalom hátországai, bázisai. A Szovjetunió gyakorlata megmutatta, hogy minden egyéb próbálkozás, eltérő stratégia öngyilkosság. Objektív módon nézve ma nincs a szocialista forradalom végrehajtásának perspektívája: sehol a világon nem elég fejlettek a termelőerők annyira, hogy meghaladják a termelés gazdasági formációját és ipari jellegét. (Mindenféle mese a “posztmodern” társadalomról csakis az “első világ” parazita jellegéből fakadó fantaziálás. Ha követjük ezt a logikát, akkor a kapitalista városok gazdag negyedei mindig is “posztindusztriális társadalmak” voltak. Ebből következően elkerülhetetlen az antiburzsoá forradalom, a szocialista forradalom fogalmainak kifejlesztése, hogy se magunkat, se másokat ne csaphassuk be. Az eljövendő antiburzsoá forradalmak kényszerűen szuperetatisták lesznek. Az ezen forradalmakban megszülető társadalmak szélsőségesen tökéletlenek, szuperetatisták lehetnek csak, létük jogossága abban áll majd, hogy a szociális-gazdasági és kulturális antikapitalista kísérletek övezetei lesznek (mely kísérletek során a kiválasztás útján létrejön az új – posztburzsoá – kultúra, pszichológia és a társadalmi viszonyok), és más országok forradalmainak a felvonulási területei, azoké a forradalmaké, amelyek láncolata a kapitalizmus világát felszámoló világforradalommal végződik.

 Ebben az értelemben a Szovjetunió és más szuperetatista országok negatív tapasztalata felbecsülhetetlen épp azért, mert idejekorán lehetővé teszi a győzedelmes antiburzsoá forradalmakat objektív módon fenyegető veszedelmek felismerését.

 A csakis világforradalomként működhető, a burzsoá és szuperetatista forradalmak törvényszerűségeitől eltérő módon kifejlődő szocialista forradalom a távoli jövő ügye. Ugyanakkor az antiburzsoá forradalmakat megláthatják, és azokban részt vehetnek a mi kortársaink. Végezetül figyelembe kell vennünk, hogy a jövő nyitott – és ha ezt a stratégiát valamilyen oknál fogva képtelenek lesznek a globalizálódó világban a baloldal erői végrehajtani, akkor azt az “első világ” valamilyen más ellenségei, például az iszlám radikálisok fogják végrehajtani. Azok a radikálisok, akik ma a nyugati imperializmussal szemben lokálisan cselekvő erőkként lépnek fel, ám akik a baloldali erők tehetetlensége miatt globális erővé válhatnak (és épp ez az antiimperialista potenciál teszi az iszlám radikalizmust napjainkban a világon annyira vonzóvá – nem véletlen, hogy csak Németországban évente tízezer német tér át az iszlám hitre).

 Fordította: Kende Tamás

(1)A tanulmány alapjául szolgáló előadás az Eszmélet nemzetközi konferenciáján hangzott el (“Küzdelem az összefonódott hegemóniák ellen Közép- és Kelet-Európában – és másutt”, Budapest, Kossuth klub, 2005. október 14-16.).